A nemzetközi is. Bacsó Péter Tanújának klasszikusa ismét felérdemesült arra, hogy megidézzem. A baj az egésszel mindössze annyi, hogy fokozódás van, de nem látni, hogy hol a vége. Van-e egyáltalán vége?

Ugyan már! – mondhatnánk, miért kéne mindig a végére gondolni? A folyamatban van a lényeg. Itt jön képbe a projekt menedzsment. Kedvenc példám az előadásaimon: mindig az indulás a determináns. Figyeljük csak meg egy nő és egy férfi viselkedését adott kapcsolatban.

Már a kezdeteknél látszik, hogy a férfi eredmény-centrikus, mérhető egységekben gondolkodik, míg a hölgy csak eszközként használja a praktikáit, sok esetben céltalanul, „majdcsak kialakul” jelszóval. És átugorva a nexus végére mire jutunk? Ugyanarra. A férfi lezár, „köszönöm ennyi”, mindent (jót és rosszat egyaránt) megtesz a felejtésért, míg a hölgy csak ésszel zár le (jegyzem meg: igen hatékonyan és magas hozammal), aztán továbbra is résnyire nyitva hagyja az ajtót. Összegezve: a projekt menedzsment férfiakra szabott diszciplína, mivel minden projektnek van kezdő és van végpontja.

A folyamat (döntéssorozatok köztes elhelyezése) pedig csak nyúlik és nyúlik. Nosza: azt is optimalizálni lehet. De sok más folyamattal kapcsolódhat, több elágazása lehet és annyiféleképpen átalakítható. Az egész egy állandó változatosság. Tudjuk, hogy a hölgyek döntő többsége is így működik. Van az a csodálatos tulajdonságuk, hogy egyszerre több dologra képesek figyelni. Bezzeg a hímegyed! Ő is jól koncentráló agymotorral bír, de csak egy irányba. Úgy viszont baromira hatékonyan. Itt már nem kell megfejteni azt sem, hogy a női beszélőke miért működőképesebb, mitől van a csacsoghatnék, míg a férfiú morózus mondatai, félszavas, foghegyes odamondásai miért hatásosak..?

Aztán természetesen ennek vannak kifordított és komikus helyzetei is. Volt anno egy cimborám az egyetemi kollégiumban. Különböző ismeretlen párokat megstírölve, illetőleg „lekáderezve”, rövid idő alatt ítéletet mondott róluk. A „Kapcsolat hossza, jövője, jelene, vége” témában verhetetlen volt, de ettől nem volt boldog. Mi bezzeg azok voltunk! Fetrengtünk a röhögéstől. Elsőre. Majd bekerülve a „mókuskerékbe” már csak sóhajtozni volt-van időnk.

Visszatérve a komikus helyzetekre: nekem is kedvelt szórakozásom (szabadidős tevékenységem) a férfiúi nyomulás tanulmányozása. Nevezzük inkább udvarlásnak. Nagyon érdekes és tanulságos nézni, hogy pl. a régen tárt kapuk előtt milyen körmondatokat kell végighallgatniuk – a futball vébédöntőn szerzett győztes góltól a művészfilmet rendezek éppen szövegekig – szerencsétlen kiszemelteknek. A röhejes az egészben, hogy gyakran ők hozták képbe a kínkeservesen beszélőt. Szerintem azon gondolkodnak általában, hogy megérte-e?

Másik kedvenc műsorom a „kinézek a képernyő mögül–show”. Ennek művelői a színlelt „jólérzemmagamveledmarhára” szereplői, akik mindenre (mindenkire!) figyelnek csak a velük lévőre nem. Látszik rajtuk az elvágyódás élménye. Sok Csehovot olvashattak. Ezt már eredeti értelmében vett kacérságnak sem állítanám be, hanem egyszerű kihívás. Ja, mert egyszer élünk! Még egy doboz gyufát... Biztos boldogok. Legalábbis azok akarnak lenni, ami nem elítélhető. Csak nem fair eszközökkel, módszerekkel. Mások vagyunk. Ez is biztos. Vagy csak kényelmesebb fotelből ítélkezni?

A tett halála pedig az okoskodás. De ne feledd a lényeget: bátorság és vidámság!

A viszontlátásig…