Újra itt van…, énekelné Szörényi Levente, de még várnia kell jövő keddig. Újabb ebédelés következik soron, ebből (vagy inkább ezért) megemlékezem egy Hajós András-i felmorduláson, aminek legalább két oldala vagyon.
Történt, hogy víg Hajósunk egy tv-műsorban, melynek szereplője, megütközésének adott hangot „a hárommillió szegény országa és gazdasági, sőt mi több társadalmi csőd” mellett kultossá, azaz lájkolhatóvá lett „mindenki tud és szeret főzni, mert most az a divat” aktuális életérzésén. És való igaz, ez folyik a csapból is: vacsoráznak, csatáznak, halaznak, tortáznak, Michelin-csillagoznak (hogy egy gumiabroncsgyár miért tüntet ki éttermeket?), de vajon mi végre?
Miközben a KSH megméri, hogy kevesebb az élelmiszerfogyasztás, a kiskereskedelemben értékesített árumennyiség, mert nem eszünk, ha nincs miből, vagy legalábbis nem annyiból, mint korábban. És lássuk be, hogy valahol igaza van. Mit kezd a Vacsoracsatával egy nagycsaládos, egy szociális otthonban élő, vagy a melegedőben tv előtt kucorgó?
Oké, nem leszek azon nyomban Ferge Zsuzsává, de álljunk már meg egy pillanatra, gondolkodni, hogy mit adunk az emberek szemébe, talán gyomorba való-pótlékot? És amiben egyetértek a felháborodóval, az mindössze annyi, hogy ne legyen a kaja neve egyenlő hosszúságú a Háború és békével.
Mert attól még ugyanolyan elérhetetlen marad sokaknak, hiába mondja el a pincér előtte, hogy „vargányagomba füstös”. Erre mondja a népdal, hogy „Lófasz, nincs is ibolya…” Hajóstól annyiban volt sántítós a fölháborodás, hogy ő maga is csinált ilyen műsort (igaz, hogy ott legénykonyhában szerencsétlenkedtek és egyszerű, a hűtőben talált alapanyagokból katyvasztottak), azért mégis elgondolkodtató az egész.
És újra meg újra itt van… és lesz.
