Este. Éjszaka. Nyugtatásként jobban hallik, mint a reggel, nappal. Ma az amplitudó a témám. Furcsa egy nap volt, sokszor és sokféleképpen megélhető, de nem a moralizálás a célom…

Vannak ugyebár a hétköznapi dolgok (hogy valami konkrétum is leíródjon!) aztán azokat lehet befolyásolni, hozzájuk lehet állni valahogy. El lehet menni mellettük.

Ilyenek az emberek is, nem dicsérve és nem bántva őket. Csak szemlélve. Különböző intenzitással nyitni és zárni, kérdezni és hallgatni. A jó kiválasztás és némi empátia meghozza a harmóniát.

Megyünk a párommal Erdélybe a hétvégén. Gyors döntés volt és az előkészületi fázis ténylegesen „amplitudós”. Nehezen közelíthető, csak az út ismert, a cél nem. Ilyenkor kell jól érezni magát az embernek (harmóniát találnia, ugye!), mert ha folyamatosan célt keres, akkor könnyen csalódhat. Megugorjuk a történetet, ebben biztos vagyok. Készülni pedig nem akarunk, adottságként kezeljük a helyzetet.

Holnap még vitorlázom egyet az utazás előtt, a víz, a hajó (egye fene: vitorlás), az ember és a szél. Ez már egy négyszög, ahol nem könnyű harmóniát találni, de ha megtalálod, akkor már nehezen veszted el. Mivel önmagadba rejted. Az pedig nem látható, csak érezhető, nincs dologszerűsége, nem körülírt, mint az amerikai krimi-sorozatokban a holttest…

Néha eltöprengek: ha valami hív-késztet-vár, aztán odamész-akarod-megismered, szóval észreveszed, aztán kapsz a valamitől egy marha nagy pofont, elutasító jelet („Nehogy azt hidd má’!”), akkor mire volt jó az egész, menjél-csináld-e tovább, mert érdekel és érdemes, vagy hagyd a francba az egészet… Vajon mi a reális kihívás? Mit érdemes észrevenni?

Ismét egy labda, amit dobálok felfelé, majdcsak elkapom egyszer…

Jó szelet!

A viszontlátásig...