Ma mozgalmas napom volt. Régi-jó-bará-tokkal (és vonóval) találkoztam, megbeszéltük, amit meg kellett beszélni, aztán mindenki továbbcsordogált  a dolgára. „Így lett este, és lett reggel: első nap.” (1Móz 1,5)

Ez a klasszikus már régóta foglalkoztat. Vajon az Ószövetségben a Genezis, azaz a világ megteremtése miért az estével kezdődik?, és miért csak ezután következik a nappal, a világosság? Mi okozza ez az automatikus cserét? Fontosabb a sötét, a Teremtésben?

Az biza’ nem lehet, mert bármely épelméjű hitszónoklat-erkölcsi gondolat alapja a világosság, a remény, az élet. Ettől függetlenül mégis "egy fordítottal" nyit a világirodalom, majd ezt követi az "egy sima". Komoly dilemma, sok minden evilági reál és humán folyamat ebből eredeztethető. Szép számmal találni ide visszanyúló művészeti hivatkozást, történelmi tényt, emléket.

Tudom, hogy hülyén hangzik az ezen történő elmélkedés, mégsem tartom valóságtól elrugaszkodottnak. Itt van példaként az éjszakai vezetés, amiről már szólottam korábban és – kizárva minden nihilista beállítódást – valószínűleg az este intimitása is innen származtatható: a melegsége, a társasága, a barátsága. A negatív oldalon persze ott áll a félelem és a szomorúság, azonban ennek van egy másik inputja is: az egyedüllét, a társ(aság) hiánya.

Most már csak egy kérdés marad: vajon divatos-e az este szeretete és priorizálása. Meggyőződésem, hogy nem. Miért? Mert onnantól zártnak tűnik az ember, magának valónak és némiképp agresszívnak is. Furcsán működünk. Egyedül meggyőzhetőek vagyunk, de a csorda halad és lemaradni sokan nem akarnak. Nem mernek.

„A divatot nem követni, hanem diktálni akartam” – nyilatkozta korábban Fenyő Miklós (persze nem saját kútfőből). Szeretem azt az embert, őszinte, mégis nagyképűnek tartják oly sokan. Hja, ha valakinek van mire, ugye!

Más. Júlia Sára (a 2,83 éves lányom) ismét legyőzött. Minden este futóversenyt rendezünk, ahol folyamatosan megver. Rajt a szülők szobájától, a cél pedig a „zsákja”, amiben alszik. Edzenem kell, hogy előbb odaérjek a zsákhoz, eddig még egyszer sem sikerült. De ez így van jól.

Sőt, ma azt is kiderítette a két kezének magasba emelésével, hogy: „olyan magas vagyok mint apa!” A realitás ettől még távol áll (86 cm fölényben vagyok, ami még mérési hibának is durva lenne!), de sokszor megnyugtatóbb és boldogítóbb az irreális elfogadása. Egyszóval utolért. Megérdemli. Ezt is.

A viszontlátásig…