A fal meg adja a másikat. Megmaradt a pénz, lehet etetni a beteget, kétszer annyiér’, aztán a lendület meg elfogyott. Kezdődött azzal, hogy más legyen a gyerek neve, mert megijed a Mari néni. Ergo nem több biztosító, hanem több pénztár kell nekünk. De azonnal.

Elindult a bősz excelezés – néhányan közben leléptek (Molnár L., Kovács A., Havas Sz., Major Z.) – aztán jöttek is a számok rendesen. Pozitív szaldó, nyereség, örűjjé má’ Te is!, satöbbi. Ezt követően kiderült, hogy 7 régió helyett (keverve tigris-kanári-sün mintával), kábé 24 fizetőképes megyeszerűséggel bírunk. Való igaz, ez még mindig kevesebb a 64-nél – nem is teccik a Toroczkai (született: Tóth) Lacinak.

A miniszterek belebetegedtek az egészségügybe, járványossá vált a gyors lefolyású bársonyszék-cserebere. Többen idejekorán leléptek az Arany János utcai házból – még olyanok is, akiket nem a(r)Rogán ijesztgetett a parkoló céduláival. Az OEP-be pedig beült egy „magyarul nem beszélni tökéletesen” erdélyi magyar bankár, végrehajtott (hogy rímeljünk: pénzt behajtott), aztán elment. Mint a móri távolsági busz.

Nofene, divat lett az egészségügy. Időközben a biztosítókat permanensen hülyítette mindenki-mindenfelől-ezerrel. És láss csodát: csendesen, a hátsó (gazdasági) bejáratnál megjelent a magántőke. A beszállítói oldalon. Sokaknak egyelőre láthatatlan és jobb is így. Sokaknak. Akiknek kell (települési és megyei önkormányzatok/intézményfenntartók), azok persze látják és tudnak róla. Tesznek is az kórházaik eladásáért. Mivel lehetetlen azokat finanszírozni.

Összeállt a kép. A tőke megjelent az intézményvevői (befektetői) oldalon, majd a tranzakció után, immáron tulajdonosként önmagával szállíttat be. „Ügyes!”, hogy idézzem a seremetyevói repülőtér pénznyelő kávéautomatája előtt álló Kohn bácsit. De vonjunk egyfajta mérleget is.

Összességében hatékonyabb és átláthatóbb lett a pénzelosztás (ez jó!), kevesebb az orvos-beteg találkozó (ez is jó!), javult a költségvetés egyensúlya (ez is jó!). Csakhogy. A rendszer strukturálisan alig-alig változott (nem is fog, ehhez kábé 3 év kell!), több biztosítós verseny sosem lesz (nem is bírnánk el!), a beteg továbbra is kiszolgáltatottnak érzi magát (régóta ismerős érzés, sajnos!).

A tb és az önkormányzatok pedig érzékelik az egyenlegek javulását. Ez megnyugtató. Az már csak konfetti-szórás, hogy ne legyen vizitdíj, mivel akkor kevesebb lenne a háziorvosok bevétele. Ezt meg nem akarja senki. Főleg a háziorvosok nem. A hullámzás tehát lassan csillapodik. Ezután a szegfűsök majd adnak némi rózsaszínű árnyalatot a törvénynek. A végére az egészből csak a címe lesz igaz. Jobb esetben.

Így állunk. A biztosítók eljáccották a lúzert, a tulajdonosaik (karvalytőke, pfúj!) pedig sokadszorra röhögték ki a magyarokat. A gyógyszergyárak alacsonyabb margóval tekernek előre. Váljék egészségükre!

Én pedig – katonatiszt-ivadékként – teljes szívből kívánok a magyar társadalomnak: Erőt, egészséget! Hja, és sok pénzt hozzá...

A viszontlátásig…