Szó szerint. Mert áll minden. Freeze-üzemmód, üzemszünet, ilyenek. Mókuskerék zakatol, mókusok nyomják a tempót. Nyulak kivárnak, elefántok terpeszkednek, medvék barlangot keresnek. Tigris tanácstalan, menni kéne, enni kéne, valami kéne. De vajon micsoda?

Bagoly elaludt, így kevésbé bölcs, hiéna nincs, nem jellemző. Kevés a dög, ami rossz ómen. Macskák esznek, tartalékolnak, kutyák vonyítanak, ennének. Gyorsan eljő az est. Feketén-fehéren. Hosszú az éjszaka, hallgatag, egyben riasztó. Alig van visszamosoly, alig akad viszontválasz. Körön kívül. Ott most jobb. Pillanat, perc, óra, örökkévalóság.

De mire várunk? Mire a mozdulatlanság? Elfogyott a súgólyuk, nem látni a kottát? Magunkból kell építeni, mozdulni. Falak között, elválasztva. Nehéz lesz. Ilyenkor kevés a létra, kevés az ajtó, kevés az ablak. Marad a rombolás. A szétesés. Aztán lehet porszívózni. Vért, szőrcsomót, húscafatot.

Összeáll, nincs kétség felőle, csak idő kell, nomeg türelem. Egymáshoz, máshoz, a gondolatokhoz, nemcsak a sajáthoz. Itt tartunk. Sokan vagyunk, mégis magunk maradtunk. Falakkal, gondolatokkal, süketen és némán. Láttunk már ilyent, nem először jön szembe.

Ne kerüljük ki, menjünk oda hozzá, beszéljünk vele! Tudunk, ha akarunk. Ha akarunk, akkor el is hisszük. Onnét már mennek a dolgok. Előre. A fény felé. Nem fáradtunk bele, együtt könnyebben odaérünk. Úgy legyen!

A viszontlátásig…