Még kiskutyából is sok. Hát még gombócból. És posztból. Itt tartok, büszke is vagyok magamra. Kibaszottul.

Vicces, gondolhatja az olvasó, hogy elfelejtettem a századikat megünnepelni, aztán jövök itt a kiskutyákkal. Riposztom is van rá – ha már virtuálisan vitatkozom magammal. Julcsi az oviban a 101 kiskutyáról elnevezett csoport óvónőit koptatja, mi több Dave is becsempészte a mesét a reklámvilágba, az állati doki útján-módján.

Ettől függetlenül, sőt más szemszögből nézve nekem most az éjjeliőrös-internetes gag jön be a legjobban. Bejgli. „- Ez diós. - És akkor mi van? - Nincs mákod. Az van. - Na, menjél szépen haza, és otthon internetezzél.” Ugye, hogy ismerős? Maga a szituáció, maga az emberfajta, maga a poén. Mégis ül.

Akárcsak Szűcs Lajostól a „Tegyen rá sót!”. Ez mindent elmond az ex-válogatott, ex-fradista focistáról. Sőt mindent elmond a focistákról, egyáltalán. Egyszerű, mint a faék. Aztán mégis jóindulatú. Vannak, akik ebből élnek. Nem kevesen.

Valahogy beszólós hangulatban vagyok, úgyhogy megyek is Winnetou ösvényén, aztán kitaposom a belét. Nem is olyan régen, évente minden nyáron elolvastam a Karl May alkotta 4 részes remekművet. Az igazi az volt benne, hogy nem angolul kell olvasni a neveket. Hanem úgy, ahogy le van írva: óld firehand, sam havkinsz, usw. Kevesen néztek normálisnak, de ez még hagyján. Azóta sem sikerült senkit sem rászoktatnom, hogy normálisnak nézzen. Furcsa. De nem nyomozom az okát.

Csütörtökön este meghallgatom a Foreignert az Arénában. Szeretem ezt a stílust. Vokális hard rock, „van alatta szőnyeg” – ahogy Hombre mondaná. I want to know what love is. Vénemberek csinálták a csapatot (ex-King Crimson tagok) és bizony kijött pár király nótájuk a csövön. (Tiszta és profi zenét nyomnak: dögös akárcsak a Toto muzsika.) A lányok meg mingyá’ elkenik a koreaiakat. Kézilabdában.

De inkább nem jósolok. Már eddig százszor elmondtam. Most újra elmondtam. 101. Legyen ennyi elég.

A viszontlátásig...