Nem hallod? Nem, mert zörög a sárhányó. Ilyen időket élünk. Mindenki mongya a magáét, aztán lassan már önmagát sem hallja. Nemhogy megérti! Nem értem. De ez most nem is feladat.

Elindul év elején a roller, mi futunk mellette, néha felugrunk rá, néha leesünk róla. Többnyire próbálkozásokban éljük ki magunkat. Mindenki próbálkozik. A fűszeres, az ószeres, a kábszeres. Ettől lesz a lábuk visszeres. Így jártak. A nap még mindig süt, a tavaszi szél is megjött (tegnap iccaka), vizet is árasztott, rügyet bezzeg nem fakasztott. Annál több bosszúságot, Győrött és Székesfehérváron. Rügy nem lett, ügy lett. Kárügylet(t). Vitte a cserepet a háztetőről, lehet miben a rügyet keltetni.

Gonosz vagyok, ugye? Nem érzek együtt. Különben is, mi a szar az empátia? Inkább apátia. Azt sem tudom micsoda, de nem is érdekel... „Távászi szél vizet árászt...” – énekelte anno Freddy, aztán itthagyott minket. Magunkra. Akárcsak a főszemélyzetisünk. Egy különbség azért van: az utóbbi senkinek sem hiányzik. Úgy vagyunk vele, mint az ablakos tót a hanyatt eséssel.

A Nyugatinál, a török kebabosnál kitört a magyar-török barátságos meccs. Úgy tűnik próbáltunk javítani a régmúlt idők emlékein, nomeg statisztikáin. Erre mondom, hogy javában folyik a rángatózás. Sokan gondolják, hogy így kilátszanak a tömegből. Lelkük rajta. „Kell a friss levegő...” – hangzott el ma a HR-gurunktól. Nem is tudtam, hogy meteorológusnak megy. Elvégre a dohányiparban (ahová visszaavázkodik) nagy keletje van a friss levegőnek. Kac-kac-kac.

Erről jut eszembe, hogy megtöltöttem a Zippómat. Mostanában ritkán használom, pedig 1991-es keltezésű. (Remélem, senki nem várja tőlem, hogy a koreai háborúban használatba vett amcsi hadifelszerelés egyik eredeti példánya legyen a birtokomban.)

Történt egyszer, hogy Pécsről Salgótarjánba furikázva (az M3-ason) Gödöllőnél rámjött a rámjöhetnék. Éjjel kettőkor elvégeztem dolgomat a leállósávban, majd megkönnyebbülten gurultam tovább. Hatvan tájékán hirtelen cigizhetnékem támadt, keresem a Zippót, sehol sem találom. „Ez nem gyere be!” – gondoltam és visszakanyarodtam a 3-as számú főközlekedési útra. Majd csillagos május éjszakán, három óra magasságában, a térdig-gazban-sötétben tapogatóztam.

Mit mondjak erre? A lányokat romantikusabb. Tapogatózni. Főleg, ha hagyják. Dehát, miért ne tennék? Aztán meglett. A Zippo. Azóta nagy becsben van. Vigyázok is rá! Akárcsak a lányokra. A lányokkal. Ők is megérdemlik. Ezt néhanapján is el kell mondani nekik. Aztán ha nem hallják meg?

Biztos zörög a sárhányó...

A viszontlátásig...