Lassan besötétedett. Kevés remény maradt napkeltéig. Ültem az autóban, a lehúzott ablak mellett dohányoztam. „Ki tudja mire vár, ilyen nagy hidegben / A Jégbüfé előtt, talpig feketében.”
Sokadszorra megélt és elátkozott percek. Évek, napok, órák. Folyton folyvást, visszatérőn, andalítón és mégis totál reménytelenül. Mert remény egyikhez sem járt. Vagy csak nem jutott.
Pécs. Semmelweis utca. Gimnáziumi évek. Havas és lucskos járda, szürke neonlámpa, elhitt vidámság. A sohasem lesz belőle semmi érzése. Keserű és mégis vigasztaló nosztalgia. A sohasem volt-ért, a bármikor lehet-ért. Ez már csak együtt jár avval a dologgal. Sárbogárdon is hideg van. Különösképp a fanyar és mosolytalan búcsú után. Azóta sem fűtenek a váróteremben, talán már váróterem sincs. Mégis lassítok, ha arrafelé visz az utam.
Akárcsak Mátyásföldön. Ott, ahol sosem volt érdemes. Lassítani. Megállni. És érezni. A plüsskrokodil zöld, még mindig megvan, de már nem emlékeztet semmire. És a büszke fotó: midőn megigazítom a csokornyakkendőmet. Nos, az mindent elárul. Engem is elárult. Aki mellettem állt. Fehérben.
Egy biztos: utána érezni fölösleges, ráérezni elkésett, megérezni felemelő. Írtam korábban, hogy játék az egész. Játszani pedig tudni kell. Nem csak szeretni. Várakozás. Újra és újra megtett és mindhiába kilométerek. Megérdemli mindkét fél. Adott szituációban. Már az sem számít, hogy ki tud róla és ki nem. Ki veszi tudomásul és ki nem. Önös tetté válik, aztán már csak mosolyogni szabad. Pedig sírni muszáj. Ennyit, ennyi jót minden férfi megérdemel. Bármennyire is gyengeség, bármennyire is avíttas, bármennyire is. Bármennyit. Nem baj, ha magányosan és nem baj, ha befelé könnyezve.
Szentendre. Úgy múlt el, hogy észre sem vettük, hogy megvolt. Talán igaz is volt. A kiszáradt torok, amit maga után hagyott. Ránk. Ülök az autóban, mellettem jóbarát. Lejátszok néhány tracket, és mosolygok. Másfelől: kinevetem önmagam.
Emlékezem a Jégbüfére, az Astoriára, a pécsi Széchenyi térre. Bonyolult volt, mert annak hittük. Aztán mégis minden olyan egyszerű lett. „Eperízű a fagylalt és szereti nagyon a lány...” Egy emlék. Emlék M.-nek. Ezzel végképp beteljesedett. Ami sosem tud beteljesedni.
Lassan besötétedett. Az eldobott csikk még parázslik, majd elhal a porban. Kezem az slusszkulcson. Már nem kell több remény a napkeltéhez.
BÓNUSZ: Boldog névnapot minden Dórának és Dorottyának!
A viszontlátásig…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SZILÁGYI LÁSZLÓ 2008.02.04. 15:44:18
Különösen ez a rész: "Egy biztos: utána érezni fölösleges, ráérezni elkésett, megérezni felemelő. Írtam korábban, hogy játék az egész. Játszani pedig tudni kell. Nem csak szeretni. Várakozás. Újra és újra megtett és mindhiába kilométerek. Megérdemli mindkét fél. Adott szituációban. Már az sem számít, hogy ki tud róla és ki nem."
Ennél bölcsebben nem lehet írni erről...