Eső után. 2000-ben. Nyúzottan, várakozásokkal telve nyújtózkodtam. Egy munkahelyhez közeli, felejthető albérletben. Mélyföldszinti szuterénben, ötvenvalahány négyzetméteren, teljes elzártságban várakoztam. Nyugodt voltam. Ezek összességében nézve tökéletesen smakkoltak legendás lustaságomhoz.

Dire Straits koncertlemez hangjai lengtek körbe. Private Investigations. „And what have you got at the end of the day? What have you got to take away? A bottle of whisky and a new set of lies, blinds on the window and a pain behind the eyes.” A magánynak állítottak emlékművet.

Egyszercsak megcsörrent a telefon. Ilyen ez: csörög, ha kell, ha nem. Most kellett. „Itt vagyok az Etelén, merre menjek?” Stand by állapot feloldva, indul a mandula. Ismét, újra és sokadszorra. Az Egér útnál értem el, rossz irányba tartott, azóta is ezt teszi. Mégis valahol itt kezdődött újra a folytonos kergetőzés...

Húsz percre rá a Kisrablóhoz érkeztünk. Micsoda húsz perc alatt? Nehéz, szinte lehetetlen kitörölni, beégett. Egymást követve, kipróbálva, egymásra hagyatva, autózva, felvezetve és követve. Sötétben, bizalommal, tele megannyi kérdéssel. Sokáig élő húsz perc. Végül begördültünk és leparkoltunk. Bensőséges, mégis zsúfolt vendéglátóhely. Pubos feeling, elzárt sziget, éppen ideális két menekülő ember számára.

Akik a világ elől menekülnek, egymásba szédülnek, majd fölismerve a veszélyt megijednek és tovarohannak. A sötétbe, a magányba, a sosemvolt kapcsolatba. Vissza, ki-ki a saját vackába, önmagához. A Kisrablóban mégis megálltak. Leültek, egymással szemben és beszéltek. Nem tudták miről, de nem is érdekelte őket. Nem akartak felállni, megfelelni a külső elvárásoknak. Az idő lassan haladt, kérdések nélkül válaszoltak, sokszor önmaguknak. Tartoznak egymásnak: egy véletlen találkozás újraosztotta a lapokat.

Óbudán, egy irodaházi csigalépcső fordulóban kezdődött, ami sosem fejeződött be. Nehéz idők jönnek, ezt mindketten tudták. Mégis vállalták, hogy megszenvedik. Lassan, időhúzón, sokáig. A gondolkodás, a logika és az ész mellőzésével. Elvégre is: mire föl azok? Nem érdemlik meg. Innentől csoda, ha külvilág elfogadja bármelyiket.

A Kisrabló nagyot változott azóta. Többször jártam ott, de más és másra vár, mint amire mi. Akkor és ott. Már arra sem emlékszem, hogy miért éppen oda mentünk akkor. Talán azért, hogy emlékezzünk arra, hogy jártunk ott valaha. A Kisrablóban. Ahol megtörtént a rablás, sokadszor és sosem bizonyítható módon.

Ehelyütt nem lényeges a tényállás. Sehol és sohasem volt lényeges. Az emlékek pedig elhalványulnak. Akárcsak azon a kora őszi éjszakán a Bartók Béla út macskakövei. 2000-ben. Eső után.

A viszontlátásig…