Mármint a poszt. Kikaptam, mint kisgyermek a lekváros kenyér falhoz kenése után. Aszondták – és be kell valljam, volt némi igazságuk benne –, hogy láccik, ami láccik. És érződik, ami érződik.
Vagyis: nem vagyok formában, hangulatban, tréningben. Ez utóbbi csak rész. Igazság. Ugyanis tréningruha van rajtam. Per pillanat. De minek elosztani mindent, minek elkergetni a ködöt, a társaságot a buliból. Csak azér’, mert nem teccenek. Na, bumm! Aztán majd, amikor ők lesznek többen, elzavarják a mostani elzavarókat. És a végén megérkezik az erdész, aztán mindenkit elzavar. Melegebb égtájra.
Kikapott a Milan, mindenki szomorú, a többiek pedig örülnek. Van minek, de ne igyunk lelőve a medve bőrére. Nem egészséges. Sokat gondolkodtam azon, hogy nekem miért nem adatott meg az egészség, mint tulajdonság, adottság, valami. Vajon nem érdemeltem meg? Meg kellett ismernem a magyar egészségügyet? Gyermekként el kellett költeni rám egy kisváros éves vizitdíj bevételét (venae linealis shunt - side by end), bevallom szégyellem is magamat.
Most meg, mikor fizethetnék, majd jól megszüntetik. Leszavazzák. Irgum-burgum. Biztos jó lesz, dehát messze még a hajnal, a szimbóleum (hol is hangzik el ez többször?) az szimbóleum. Megy majd a mutogass másra, és minden marad a régiben. Kergetjük magunkat, mint kutya a saját farkát. A kutya. Fáj, hát...
Bevallom elfáradtam, már azt sem hiszem el, hogy a Darnyi Tamás tud úszni. Bizonyítsa be! Akkor legalább örülhetnénk valaminek, a kergetőzés közben. És ahogy számolgatom a perceket, azt is észreveszem, hogy lassan múlnak: spanyol inkvizíció. Elnyújtva, kinyújtva. Időben és tér(d)ben egyaránt.
Itt sem értek több momentumot. Ugyanis alapul véve a tényt, miszerint a boszorkányok és eretnekek – a könnyebb kézrekeríthetőség mián – nagy számosságban a nők köréből kerültek ki, miért kell a saját kedvtelésüket ellenük fordítani. Lassan, elnyújtva. Ráadásul a kivégzőlegények (már a nevükből következtetve is) döntő mértékben a férfi nemet képviselték a kerékbetörések és karóba húzások alkalmával. Vagy a máglyarakás mellett cigarettázva. Az is egy finomság. A máglyarakás.
Mindig szerettem, de ne hagyjuk magára a bitót, térjünk vissza a franciákhoz. Ők, már a mennyiségi növekmény okán is, gyorsítottak az eljáráson. A nézőközönség ezért a bevonuláskor tudott csak kivetkőzni magából. Aztán leesett az éles fém és elvált egymástól, ami összetartozik. Fűrészporos kosárba hullott a fej. A vágóhídon. Odajár a marha is. Marhajó. Egy cseh napilap szerint odaballag kormányunk is. Lelkük rajta.
Egy biztos: ha fej nem is, de könny hullani fog a hétvégén. A háziorvosé, az egyetemvezetőé és a kórház gazdasági főnöké. Nekik nagyon nem mindegy, hogy mivel kalkuláljanak. Nekem mindegy. Én már nem kalkulálok semmivel. Csalódnék magamban. Főleg egy népszavazás értelmét nem kutatom, teszem ezt inkább a középkori kivégzési módszerekkel és technikákkal. Akkor az volt a szórakozás.
Jelentem: ódivatú lettem. Marhajó érzés. Hamár épeszű nem lehet...
A viszontlátásig...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SZILÁGYI LÁSZLÓ 2008.03.06. 18:06:16
Meglesz a 2.014.267 igen szavazat?:-)
Ez itt a kérdés, Hamlet:-)
Te vagy a matekos...