A múltat végképp eltörölni. Nomeg a jövőt is. Arról most nem nyitnék vitát, hogy kik mennyenek a picsába, mert kevés foganattya lenne. Láttyuk még a tévében párszázszor. Az elkövetkező napokban, években. Jobbrul is, balrul is. Ez csak attól függ, hogy mikor és honnan veszik őket. Is.

A zistenatta viszont újra mehet cserepet gyűjteni, mert eljött az osztrakizmoszok kora. Ez nem az Álmodozások kora. Szabó István filmjének záróképében csörögnek a vekkerórák. „Ébresztő!” - halljuk mindenfelől. Mi pedig tovább alszunk. Pénz a párna alatt, gyűjtjük rosszabb időkre. Előrelátó nép vagyunk: bizony lesznek rosszabb idők is. Jön még az éles szike, amelyik mélyebbre és szélesebbre vág. De csak a törlés után. Elképzelhető az is, hogy az altatóorvos szabadságra megy. És akkor fájni fog.

Hiába a törlés, továbbra sem látunk. Már látni sem bírunk a fájdalomtól. Amit most, elkábult állapotban, könnyebben viselünk. Észre kéne venni, hogy szórakoznak velünk, úgy ahogy mi is szórakozunk közösségünk (patetikusan: a zemberek) sorsával, jövőjével. Nem érdekel senkit, sőt. Még a tehene is felfordulhat.

Beláttuk régen, nem vagyunk többek, csak egy gomb a kabáton. A kabátnak viszont nincs kabátformája. A feladata pedig, hogy védjen a hidegtől és az esőtől. Most és így nem véd, nem melegít. Legfeljebb eltakar. A szemünk elől mindent.

Eközben a műtőben történik valami. Törlést kérünk, hogy jobban hozzáférjünk. Törlést kérünk, hogy pontosabban vághassunk. Törlést kérünk, hogy a sok váladékot, gennyet és vért letöröljük. Törlést kérünk! Láthatjuk, milyen kritikus egy rutinműtét.

Töröljük meg a homlokunkat, tisztítsuk meg szemüvegünket. Bizony messze még a műtét vége. Vajon kibírjuk addig?

A viszontlátásig…