Vidéki parasztgyerek lévén a kellő szegénységben és ahhoz illő körülmények között nőttem fel. Arrafelé manapság sincs nagyon más választása a fiataloknak. Megállt az idő, néha magam sem hiszem el, hogy mennyire megállt.

A 70-es és a 80-as évek, a kádárizmus látvány-semmije, a körömpörkölt-Szalon sör-Sophianae cigi-endékás lány-zenélős 'kárcóra', az akkortájt épült-szépült környezet (tornaterem, strand, 2 futballpálya, iskola, óvoda, öregek napközije, mozi, könyvtár, művelődési ház, 3 vegyesbolt, áruház, gyógyszertár, szolgáltatóház, péküzem, háromemeletes „téeszcsé” ingatlan, vasút- és autóbusz-állomás, körzeti orvos, fodrászat, szolgálati lakások, nemzetközi lóverseny eredmények, usw.) hovatovább díszes és reményteli jövőt is rajzolhattak volna, aztán mégsem.

Valaki valahol erőteljesen megnyomta a Cancel gombot: Korom Mihály et. pedig várossá avatta az akkor még fejletlenebb Tamásit. Itt kapott gellert a történet, egy dolgon múlott a konok falunépén (kulákon), aki nem engedte közelebb a vasutat a faluhoz. Kellett neki a földje. Local heroes. Ennyi az indok, nesze Neked. Valamiért már ekkortájt sem értettem a hozzáállást, kaptam is eleget a fejemre, mert nem vált belőlem igazi „local hero”.

Hogyan is vált volna, hiszen bár – a tanárok állítása szerint – jó képességű voltam, az érdekek érvényesítésében leghátul kullogtam, csak a morzsákat szedhettem fel, ellenben sokat szégyenkeztem. A körülményeim miatt. Vélhetőleg azért, mert nem hitték azt rólam, amit tudtak. És azt gondolták, hogy tudják azt, amit tévesen hittek. Ezzel leromboltak, már-már magam sem hittem el, hogy képes vagyok rá. Bezzeg a tanácselnök fia, a körzeti orvos gyereke vagy a párttitkár lánya. Local heroes.

Egy dolog azonban bennem maradt a becsvágyon felül: a konokság. Az „akkor is végigcsinálni” és a sosem megelégedve ülni. Mert bizony nincsen babér, főleg ingyen és mástól. Csak annak adatik, aki tudja, hogy megérdemli. Nem elég csak elhinni, magunknak vagy másoknak: nagyon félrevezet, más irányba.

Néhanapján visszajárok a faluba, meglátogatom édesanyámat, viszem Julcsit vizitálni. És egyre többen ismernek meg és köszönnek nagyot, „hogy megemberesedtél”, „ritkán jársz erre”, „gyere, üljünk le beszélgetni”, usw. Nehezemre esik jópofát vágni hozzájuk, de megteszem, inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak. Segítem ezzel édesanyámat is: egyre több helyre hívják beszélgetni (ott persze előadhatja a tudnivalókat, de csinálja nyugodtan: az öröme, ha büszke lehet), pedig annak idején is remek beszélgetőpartner volt, ugyanis a temetkezési vállalat ügyeit intézte. Halott meg mindig van, ugye. Mert általában ez a vége a falusi életnek is.

Szóval furcsa érzés visszatérni, minden úgy áll (vagy összedőlt, esetleg megszűntették, örökre bezárták), mint anno 30 évvel ezelőtt. Félreértés ne essék: nem a kárörvendés vezeti ujjaimat, inkább a szomorúság. Nehéz jövő várna rám ugyanazon kiindulási feltételekkel, ha most lennék falusi kisgyermek.

De ne csak önmagam soroljam, itt vannak a local heroes: a tanácselnök fia, a körzeti orvos gyereke, a párttitkár lánya. Az elsőből börtönviselt maffiózó lett, a második pincérként találta meg a számítását, a harmadik pedig három gyereket próbál nevelni egy idült alkoholista autószerelő pofonjai mellett. Nem irigylem őket, de nem is sajnálom. Talán ezért sem lettem „local hero”.

A viszontlátásig...