Vége a szilenciumnak. Már nem azé’, mert magamra erőltettem, hanem azé’ koszorút, ha fonjatok... idézve a klasszikust, a népiest, meg a rusztikust akusztikusan. Nem vagyok még százas, a lábam fájdogál, de azért a mérséklődés szimptomatikusan megjelenni láccik, ha teccik, ha nem. Hanem?

Ettől függetlenül nekem marhára nem nyerte el a szimpátiámat az utóbbi három hét állapota, betegségből még nagyobba, onnan vissza, rekontra, szubkontra, fedáksári. Szeretem a Sára nevet, lányom is elnyerte születésekor, valahogy aranyosan hangzik, nomeg kicsikét butácska... Már nem a lányom (mert akkor nem is az enyém lenne!), hanem kopírozva a Bródy-nótát. A lényeg a szíve, az meg kitárva és akkor már rendben is van úgy mindenfelé és minden. Vagy talán mégsem?

De legyünk optimisták és mosolyogva menjünk neki az üvegajtónak. Itt jutott eszembe ifjúkorom egyik bohósága, midőn a kilencvenes évek nagyon rendszerváltásos elején az Emkénél próbálkoztam pénzt kicsalni egy ATM-ből a kezdetlegesnek korántsem nevezhető Visa kártyámmal. Akkortájt még nem dívott a robbantósdi, így gondoltam megyek,  bedugom, bepötyögöm, aztán kiköpi. A lét. Gyorsan ráfordultam a feladatra, ráadásul a takarítószemélyzet is alapos munkát végzett aznap, sőt este is volt, ezért olyan taslit kapott az orrom az üvegajtótól, hogy Kokó is Chacónnak vélte volna.

Kellemetlen emlék, de vérmentesen megúsztam. Akárcsak Czene Attila a surranópályán, csak ő még kapott hozzá aranyérmet is. Én maximum aranyeret a fájdalomtól. Megint elkezdett szórakozni a kocsim olajszintje, szerintem nem úszom meg eladás nélkül. Látom már előre és ha megfordulok akkor hátra is látom. Amit látni kell, plusz amit nem. Kell látni. Remélem mindenki megnézte a filmklasszikust, amit ajánlottam, bár sokan rettegnek a reklámtól. Még Szilágyi úr is tartózkodott a hozzászólástól. De nem vettem magamra, túl nehéz lenne.

Magamra venni. Aztán meg levetkőzni. A gátlásokat. A szégyenlősséget. A félénkséget. A szemérmességet. Mikor alakulhat ki időben? Mert idővel elmúlik. De Julcsi (Sára) már mutatja a jeleit, ami gyenge kifejezéssel élve is imádnivaló. És megérdemli, hogy imádjuk. Meg is tesszük. Bámulom a billentyűzetet és mosolygok. Ezen kaptam önnön magam az imént. És nem fájt a lábam. Az sem érdekelt, hogy fájhat. Csodabogár.

Biztosra veszem, hogy mindig maradnak a „színfalak mögött” megérthetetlen, felfoghatatlan, kimondhatatlan, szómentes, jobban mondva szótlan gondolatok. Ilyen volt az előbbi is. És valahol ezekből lehet újra felkelni, valahol ezek jelentik az „érdemes volt”-ot, ezek kötnek a talajhoz és ezek emelnek el onnan. Mert igaz, valós és mégis hihetetlen. Az, hogy megérdemeltük. Azt, hogy kiszámíthatatlan. Az, hogy itt van. És azt, hogy már ennyiért is bőven megérte.

Itt tartunk és mit akarunk többet? Futni körbe-körbe? Visszaérünk, visszatérünk. Mert mindenki hazatér. Legrosszabb (vagy talán legjobb?) esetben önmagához. Egyszer legalább. És az már bőven elég. Sokaknak talán sok is.

Híres imperatívuszok, axiómák idézhetők ehelyütt, hogy például „Navigare necesse est” („Hajózni márpedig kell”), vagy „Gnoti se auton” („Ismerd meg önmagad”), de fölösleges túlfilozofálni magunkat, mert a boldogság jórészt extern hatások eredője. Csakhogy azokat a reakciókat motiválni, előidézni kizárólag belülről lehet. Tettekkel, akciókkal. És megint nyert Newton.

Mondom is mindig, hogy szívesen mennék vele kaszinóba. Egy új hangzás: new ton(e). Vége a szilenciumnak, ezért bekapcsolom Charlie-t, ő majd (Horváth Attila szövegével, nagyon sokadszorra) elmeséli nekem, hogy „néhány kikötő, még útbaejthető, de úgyis visszaérkezel....” Legyen úgy!

A viszontlátásig...