Merthogy többen vannak, mint a normálisok. Állításomat egyszerű példán bizonyítom. Ma szigorlatoztam Nemzetközi jogból. Írásbeli volt, tehát már nem rajtam múlik, hogy sikerült, vagy sem. Azt viszont állítom, hogy komplett hülye vagyok.

Az írásbeli dolgozat ugyanis a hülyékre ment rá, és bizony pórul járt az, aki valamiféle cselt, fondorlatot, csűrés-csavarást próbált belegyömöszölni a gondolkodásába. Húsz tesztkérdés és húsz kifejtendő szerepet a feladatlapon, és ötvenpercnyi lehetőség volt a gondolkodásra. Rögvest nekiestem a tesztfeladatoknak, ahol szemmel láthatóan az alap tudásszintre mentek rá (vagy inkább le). Sikerült is 5 perc alatt a végére járnom. Azóta ellenőriztem: hibátlan lett. Mégsem lett gyanús semmi.

Ezután jöhetett a „neheze”, akarom mondani: én vagyok hülye, hogy elhittem ezt. A teszthez hasonlóan túl egyértelműek voltak a válaszlehetőségek; ábrák, csoportosítások és mondatok hiányzó szavainak kiegészítései alkották a kérdések felét. Ezeken gyorsan túlestem, majd jöhettek a „kifejtendők”.

„Nevezzen meg három kodifikációs nemzetközi szerződést!” Az a gyanús, ami nem gyanús... – ismételgettem Pelikán elvtársat és rögvest elkezdtem foglalkozni a kodifikáció (írott joggá alakítás) elméletével, a Nemzetközi Jogi Egyesülettel és a Nemzetközi Jogi Irodával, merthogy az ő feladatuk a kodifikáció elvégzése. A válasz azonban ennél jóval egyszerűbb volt: Bécsi Egyezmény és megújítása (1969, 1985). Ennyi. Ti. a Bécsi Egyezmény 362.692-szer hangzott el előadásokon, mégsem sikerült ideírnom. Elkezdtem inkább bonyolítani.

Így jártam a Helsinki Záróokmánnyal (1975) is az emberi jogokkal foglalkozó kérdésnél. Túlkomplikáltam, eljutottam a forradalmi Párizsba (1789) az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatához. Nota bene az inkább egyetemes állam- és jogtörténet, semmint nemzetközi jog.

És végül jöhetett a katarzis: a kisebbségi jogok védelméről szóló nemzetközi szerződések. Emlékeztem a Párizsi Chartára, de Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (New York, 1966) már tovafutott a fejemből, jóllehet, mind a Helsinki, mind a New York-i szerződés órai megemlítése a fenti számosságban történt meg.

Summa summarum: semmi közöm a kisebbségekhez. A többséghez tartozom. Egyes premissza. Túlbonyolítani pedig nem érdemes. Hülyén és hülyének veszi ki magát. Másik premissza. És mi a konklúzió? Több a hülye, mint a normális.

Más területről is hozhatok példát. Tegnap az összes óvónő rajtam, mint hóbortos apukán vihogott egy álló napon keresztül. Tették ezt, mivel Julcsit egy gyönyörű és vadiúj ruhakölteménybe öltöztettem. A dolog mindössze ott hibádzott, hogy az árcédula a ruhán felejtődött. Szép és nemes cselekedet örömet és vidámságot csalni az emberek életébe. De nem bármi áron.

Make it simple. Egy osztrák piktor mondá valahol: „Nagyot kell hazudni, egyszerűsíteni, folyton folyvást ismételgetni, és előbb-utóbb elfogadják igaznak.” Ismerős valahonnan, ugye?

Az esetek túlnyomó többségében matematikában is az első megoldás, az első ötlet vezet eredményre. Ne bonyolítsd, csináld egyszerűen! Így válik érthetővé és elfogadhatóvá. Sokadszorra fogadom ezt meg, és reménykedem, hogy a hibátlan teszteredmény meggyőzi az oktatókat az elégséges tudásszintemről. 

Néhanapján haszontalan a gógyi, tudta ezt Nagy Sándor is. Don’t be stupid, make it simple!

A viszontlátásig...