Elkezdődött a foci EB és rögtön szembekerültem a cseh válogatottal. A kérdéssel, hogy nyernek-e? Megtették, de nagyon nyögvenyelősen. Lesz még jobb is, ennyit vigasztalásul.

Az már kevésbé vigasztaló, hogy elefántmódra felejtek. A Svájc-Csehország meccsen Somos-szpíker figyelmezett memóriám ad hoc hiányosságaira. Történt - midőn az operatőr Karel Brückner kispados rezzenéstelen agóniáját vette közelről - Somos Ákos megjegyezte, hogy a kapitány beceneve: Kleki Petra. A cseh- és a nemzetközi fociberkekben egyaránt.

Kleki Petra irodalmi hős, Karl May Winnetou c. klasszikusában fősámán (nagy bölcs, nagy varázsló, nagy tanító) titulus(ok)ban él és virul, majd meghal. Kiváltva ezzel az apacsok revans- és/vagy bosszúvágyát. Első felindulásból felháborodtam, másodszorra Sanyival (költői vénával megáldott, fölöttébb olvasott barátommal) folytatott gyors válságtanácskozás végén arra a következtetésre jutottunk, hogy hibázott a szpíker.

Ez pedig nem megszokott tőle – gondoltam, bölcsészként végzett Pécsett (emlékeim szerint: magyar-valamilyen szakon), a pontatlanság és hibázás fölöttéb ritka volt nála, akárcsak a fehér holló. Most megfogtalak! - örvendeztem, lévén a meccsen az égadta világon semmi sem történt. Állításomat a korábban már felemlített Winnetou-replay szokásommal erősítettem. Ti. nyaranta újraolvasom a művet, igaz, hogy az utóbbi négy-öt évben hanyagoltam szokásomat. Hogy magamat (nomeg Sanyit) igazoljam, ma délután felütöttem a könyvet. Karl May: Winnetou. 1. rész: Old Shatterhand.

„- Fehérnek születtem, igaz. De az apacs nemzethez tartozom. Én Kleki Petra vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy ez a két szó az apacsok nyelvén fehér atyát jelent. (...) - Ah, Kleki Petra, az apacsok híres tanítómestere! - mondta. - Örvendek a szerencsének! - Nem fog soká örvendeni, különösen ha megtudja, kik a kísérõim - felelte Kleki Petra. (...) Két indián volt, és elsõ pillantásra észrevettem, hogy apa és fia. (...) kezében dupla csöves puskát tartott, melynek fából készült részeit apró ezüstszegekkel verték ki. Ezt a fegyvert késõbb fia; Winnetou örökölte, és nem volt ember a Vadnyugaton; aki ne hallotta volna emlegetni a híres "ezüstpuskát". (...) - Ez itt Incsu Csunna, az apacsok legõsibb törzsének fõnöke, akit az egész apacs nemzet fejének ismer el - mutatott Kleki Petra az idõsebb indiánra. - Ez meg itt a fia, Winnetou, aki ifjú kora ellenére már sok olyan hõstettet hajtott végre, hogy az öreg harcosoknak is becsületére válnék.”

Hang fennakadt, újraolvastam, és elborzadtam. Pillanatok alatt felleltem a tévedésemet (már az első kötetben). Mi következik ebből? Újra el kell olvasnom, és nem szabad elsőre lehurrogni, nomeg: az ismétlés, a tudás, és az anyaság összefüggései. Az már keveset számít, hogy Kleki Petrát hamar kinyírják a könyvben, az talán többet, hogy a csehek – amennyiben így folytatják – ugyanilyen gyorsan kipakolják magukat a szállodájukból.

Aztán indulhatnak haza. A balettba ugrálni. Pedig nem ezt érdemlik, és a portugálok sem – hogy a másik meccsről se feledkezzek meg. Azoknak ide sem kellett volna jönniük. Mit mondjak, ki nem állhatom őket. Régóta, de mindig megismétlem.

Mert az ismétlés a tudás anyja...

A viszontlátásig...