Mármint a csoportmásodik. A futball EB-n fénylik a futball egén. Bocs, ez valóban szarul sikerült. Akárcsak a horvát és holland negyeddöntő, úgy a poén is. Persze most elvárhatná az olvasó, hogy egy nagy orosz-szovjet tábornokról-marsallról értekezzek, de nem teszem, pedig válogathatnék közülük szép számmal (Zsukov, Kutuzov, Rozsgyesztvenszkij, Szuvorov, i ták dálseje).

Immáron 27 éve jártam a birodalomban. Úttörőként kaptunk egyhavi beszállásolást Tambovba (Moszkvától dél-keleti irányba 500 km), ahol szovjet pajtásokkal oszthattuk meg gondolatainkat a kommunizmus világhódításáról, a testvériségről, továbbá a szovjet-magyar barátság örök és megbonthatatlan egységéről.

Jártunk a Krásznájá Plóságyon is, megnéztük az ott fekvő úriembert (Vlagyimir Iljics Uljanov) – belőle mindösszesen annyi maradt meg bennem, hogy az egyik keze ökölbe volt szorítva. Az ügyesebbje járt a vasból készült pótágyon is, ahol kamaszodó lányokkal gyakorolhatta a nyelvet. (Akkortájt kötelező volt az orosz, mint idegen nyelv birtoklása.) Mit volt, mit tenni: szerettük az úttörő életet.

A közös játékok, nyelvgyakorlás, izgalmas erdei kirándulások, i ták dálseje. Volt még erre idő, nem hajtott a tatár, nem csöngött a mobil: elzárt és dologtalan szabadságban éltünk. A mai napig fogalmam sincs, hogy miről szólt a tábor, egy fia magyar név nem jut eszembe a társaim közül. Két orosz viszont megmaradt bennem: Irina és Natasa. Irina szőke, rövidhajú és barna szemű, Natasa barna, hosszú hajú és zöld szemű jelenség volt. Irinára hajtottam elsőre, aztán Natasával kavartam a végéig. (De könyörgöm, ezt nem kell túlgondolni, mindkettőnk 13 éves volt.)

Romantikus nexus volt: nevetés a tábor idején, sírás a búcsúzáskor. Máig nem tudom kinevetni magam ezért, csak mosolygok. Aztán, ahogy lenni szokott: féléves levelezés után lezárult a kapcsolatunk, értelmét vesztette, azóta sem jártam Oroszországban. Néhanapján eszembe ötlik a papírba csomagolt vanília fagylalt, a villanyvasaló, amit anyunak „csempésztem” haza, az ismeretlen katona síremléke, a 32 órás zötykölődés Budapest-Lvov-Kijev-Moszkva vasútvonalon, i ták dálseje.

Nomeg Natasa mosolya. Szomorúan simogató. Szemérmesen sokatmondó. Valahol, egy múlt időt felidéző, elsárgulóban lévő fényképen. Köztudomású, hogy a szláv típus egyszerre szép és kegyetlen. Utánozhatatlan a szomorúsága, az elfojtással vegyülő tartózkodása, de amikor „kiszabadul” önmagából az egyszerre csodálatos és letaglózó bír lenni. Nehéz törölni a merevlemezről, nekem azóta sem sikerült. Máig nagy kedvencem ez a típus. Sokszor pofára ejtett, néhanapján elvarázsolt. Azt pedig a blog szorgos hozzászólója is megerősítheti, hogy (nálam is) többnyire a második a nyerő. Persze, van aki megkapja elsőre.

Ahogy valamennyi csoportelső a futball EB-n. Aztán egy héttel rá mi maradt belőlük? A repülőjegy és a tévénézés. Oké, a horvátokat sajnálom, még egy kicsit a hollandokat is. De az Ibériai-félsziget lakói felőlem nyugodtan hazatérhetnek. Mindjárt kezdődik az ebéd utáni csendes pihenő, aztán majd „mányáná...” Merthogy a második a nyerő.