Hajnalban érkeztünk a helyszínre. Jó volt a közlekedés, csomagok ki, parkolás, aztán föl az emeletre. Gyalog. Utolsó vizsgálat, rutinfeladatok rutinosan. Mosoly, félelemmel kevert várakozás. Eldördült a startpisztoly.

Fizikálisan minden jel arra mutatott, hogy könnyű műszak lesz. Mégis furcsa és feszült várakozás kerített hatalmába bennünket. Balfék és nyegle ilyenkor a férfi, hiába akar, hiába küzd. Ezen a terepen nem osztottak neki lapot. Kibicnek lenni, őgyelegni, cigiről cigire gyújtani, ott lenni minden idegszállal.

Biztatni, erőt és derűt adni: ennyit lehet, ennyit tehet a férfi. A többi az anya feladata.  One woman show. Strapás, de megéri végigcsinálni. Igaz, hogy túlórával, de meglett az eredmény, 18 óra 43 perckor felsírt egy új élet a műtőben. Öt percre rá belőlem is kijött a feszültség és a boldogság. Együtt, könnyek kíséretében.

Attól kezdve más lett minden. Sokkalta érzékenyebb, mélyebb és rezignáltabb. Megvallom őszintén, hogy új értelmet kapott a majd' tízszer ennyi évvel ezelőtti vasárnap este. Ez tudatosult bennem, és talán sosem leszek képes e két pillanatot kiérdemelni, elégszer megköszönni és meghálálni a két anyának. A kislányoménak és sajátomnak.

De ígérem, hogy amíg tehetem ezen leszek. Mindig féltve hagyom ott bármelyikőjüket és alig várom, hogy újra halljam a négy év alatt megszokott és betanult vokációt. Bármely szituációban: kacagva vagy bőgve, magyarázva vagy duzzogva. Ahogy csak egy nő tud viselkedni. Egy 'nallány', aki mindent kicsit jobban tud, mint a felnőttek. Júlia Sára. Meggyőződésem, hogy sokan fogják még ezt a nevet felemlegetni.

A gyönyörű kislányomét. Akinek kívánok nagyon boldog születésnapot, és még legalább harmincszor ennyit!

Szerető öleléssel: az édesapád.

A viszontlátásig...