Énekelte anno a Voga-Turnovszky duó, KISZ KB engedéllyel a zsebében – és mondanom sem kell talán, hogy pécsi, méghozzá a Tanárképző Főiskolán megszerzett gyökerekkel. Muzsikáltak még szebbet-jobbat, olyat is, ami akkor járt és jut(hat)ott az ifjúságnak, nekem tegnap mégis ez jutott eszembe.

Anti-rasszistaként, talán-jó-lesz-ből elzarándokoltam a Szigetre, pedig tudtam, hogy nem. Kezdődött úgy, hogy a sikló módszertan mellőzésével is, pillanatokon belül bévül találtam önmagam. Tömeg semmi, lézengés, tojtoj mellett pisáló korai részegek, ijedt szemű mit-keresek-én-ittek és napozó rasszizmus-ellenzők, Nagy-Magyarország matricával pólón-autón, satöbbi.

A színpadon kínlódás ezerrel, háromszámos slágerblődlik, elhibázott fellépési sorrend, magát bohócnak tettető novákpéter. Ami tavaly Magyar Dalként sikerült, az idénre aláment és leverte a lécet. Akárcsak a Sziget, színvonalban, előkészítettségben és odafigyelésben.

Hiába no, „Majdnem-nullszaldós” Károly már megtette kötelességét, eladta a boltot, a VOLTFeszt és a Balatonszáund meghozta a szerződésben lerajzolt számokat, ezek meg csinájják és próbálják csak jól érezni magukat.

Persze voltak üde és egyben vicces (najó: nevetséges és kiábrándító) pillanatok is a koncerten, gondolok itt D. Nagy Lajos színpadi megjelenésére, Balázs Fecó Lakatos Krisztián általi leéneklésére, Bródy „mindannyian-mások-vagyunkjára”, az LGT és Horváth Károly (Charlie) „gyorsan lezúzzuk, aztán büfé” fellépésére.

Hombre barátom is színpadra lépett, jó volt, megtapsoltam. Mégis lássuk be, kérem alássan: a catering érte a legtöbbet bekksztédzsen. Valószínű, hogy a fellépőknek is, nomeg a „majdnem-nullszaldóhoz” hozzáadott számlatömbös kitépéseik. Jutnak eszembe tépéscsinálók, csakhogy ennek és itten semmi köze. 

A tegnapi napnak sem volt az egykorvolt Szigethez. Korábban ilyenekre mondtam, hogy olyan, mint atlantai olimpiai bajnokunk, Kiss Balázs kalapácsvető-döntőbéli utolsó dobása: Volt jobb!

És reménykedjünk, hogy lesz még jobb, mert ez és ráadásul így bizony hű, de kínos…