Julcsi nagy és hirtelen ötéves lett, ebből következően a buli szervezése önti el az agyunkat, mivel ami jár, az jár. És hála Istennek jut is, nem kell panaszkodnia. Hétvégén jön a gyerekes Csillagvári hepajkodás, illetve a vérnyomás adott intervallumon belül történő ütemes mozgása, természetesen a helyi szélsőértékek érintésével.

Így van ez már, nem bánom, jövőre állítólag már „ott-alvós” buli időszakába érünk. Na de, engedje már meg a világ! Az még rendben van, hogy sok gyerek, gyerekzsivaj, ilyenek, dehogy a gyerekek együtt is hallgassanak, azaz együtt háljanak, ahol éppen buli van? Más korban élünk, mások a normák, csak annyi biztos, hogy semmi sem biztos.

Eldöntöttem tehát, hogy ellenállok, számítottam rá, hogy lassacskán a partizánharc és a bozótvágó kés lesz az egyetlen megoldás… dehogy ilyen hamar erre kelljen berendezkednem! Nos, felveszem a kesztyűt (odakünn úgyis hideg van) és azzal simogatom a gyermek buksit, elejét véve minden gyermeki elszemtelenedésnek. Mert van minek elejét venni, tegyünk tehát róla.

Julcsi kicsit náthás egyébként és tegnap megígérte, hogy reggelre meggyógyul, aztán visszakozott és így korrigálta szavait: „Hát majd az élet eldönti, hogy meggyógyulok-e reggelre!” Vinnyogtam a röhögéstől, pedig egyáltalán nem röhejes, csak annyira jó, hogy ekkora értelemmel áldotta meg az ég. Kiderült az is, hogy perfekt iskolaérett, a 10 decibeles zajszintet is vette a fülével a vizsgálaton, ami elmondás szerint kiugró teljesítmény, világhírű hegedűművészeknek szokott volt ilyen lenni ilyen korban kizárólag.

De hát ő inkább táncol és rajzol. Nem kis tehetséggel, tényleg különcnek számít, nopersze ezt még megfejeli a csordavezérséggel, aztán itthon van miből visszavenni, szarvat törni…

Szóval elmúlt gyorsan ez az öt év, sokszor lepörgetjük még a kockáit magunk előtt, de menni kell előre. Hát akkor: készülődés!