Most ötlött az eszembe, hogy nyóc. Mármint ennyien vagyunk, aztán múltkorjában Fábry-show-ra kattintva láttam az Irigy Hónaljmirigy nevű média-műintézményt és láss csodát azok is nyolcan bírnak lenni.

Csakhogy tőlem a legtávolabbi gondolat légyen, hogy hasonlítsam magunkat, mert azért mi változunk, ritkulunk, sokasodunk, mikor, ki, hogyan és miért úgy. Itt megáll a párhuzam meghúzása, Euklidész sutba kerül és váltsunk inkább parabolikusra, mégha a Bolyai helyett az Árkus-félét jobban is komáljuk. De le a médiával, inkább kocogtassuk meg az étkezés tányérját.

Bevallom (ráadásul őszintén), hogy itt és most elmaradásban szenvedek, ugyanis a többiek (jobban, vagy több gyakorlattal) de előrébb tartanak a gasztronómia és a főzés-sütés tudomány útvesztőiben nálam, ráadásul Hombre elmondása szerint én még a jó kajának sem tudok örülni. Nagy sikerű entrée-ja társaságilag, ha elmondja, hogy élete egyik legjobb ételkülönlegességét (paradicsomos gombóc volt, vagy mi a fene!) tálalta fel nekem, és én (miután fél perc alatt megettem) dicsérettel sem illettem.

Ezen már többször elgondolkoztam, lévén tényleg nem emlékezem azon alkalomra, másrészt és a mennyiség és gyorsaság jegyében nőttem a tányér mellett, holott az étkezés nem úgy illik. Mindenkinek a maga keresztje, ugye. De legalább van feladat, ami felé elmozdulhatnék, csakhogy és a főzés időhatékonyságával vagyok rossz viszonyban. Merthogy két óra alatt főzöm és (ha ehetőre sikerül) három perc alatt eszem meg.

Erre mondja kommunikációs és tv-s főzőtudorrá „avanzsált” haverom, hogy a „nőt is elviszed előtte moziba, majd utána három perc alatt letudod”… valahogy mégsem állok oda fakanálostúl a lábos mellé. Többen biztatnak, sokan viszont teljesen reménytelen esetnek tartanak.

De visszakanyarodva a sodrásba kijelenthető, hogy kivételt képezek: nekem nem megy, ami a többi hétnek – igaz különböző minőséggel -, de megadatott. Maradok így a másik oldalon… és ebédelek.

A viszontlátásig…