Van az úgy, hogy az embernek nincs kedve enni. Ha már inni sem, akkor élni sem, de ezt a borongást hagyjuk inkább. Valahogy úgy vagyok vele, hogy nekem nem jön meg közben az étvágyam.

Ha nincs ingerenciám, akkor hiába ülök oda, abból semmi előremutató nem potyog kifelé, nemhogy befelé. Szomorú is lehetnék emiatt, ettől függetlenül valahol nem áll meg előttem az a keleti modell (márpedig: ex oriente lux!), hogy majdcsak belejövünk. Kell az entrée, a felhang, az ingerküszöb átlépése, mert anélkül megette a fene, az egészet. Vagyis éppen, hogy nem evett belőle semmit.

Múltkorjában merengtem el ezen valami kötelező kajálás közben, aztán kanalaztam még egyet, de nem az egészségemre. Jó, persze és mondhatjuk, hogy finnyás, ha lelkes akkor pedig tör-zúz, mindent magáévá tesz, de hát hogyan másképp. A lelkesben az a jó, hogy van benne lélek, mert még ha nem is szent, akkor is energiát ad, de legalább elvesz másoktól. Nem a kárukra, első szándékból főképpen nem. 

Ha pedig elillan a lélek, akkor kereshetjük azt bármely lélekvesztőben, depressziós sötét folyosókon, tömeggel telt, mégis egyedüli utcákon. Nem leljük. Maximum felvillan, egy arcból, egy mozdulatból. Aztán inspirál bennünket, megemel és lendületet ad. A mosolygáshoz, a tenni akaráshoz, az enni akaráshoz. 

Mert van úgy, hogy az embernek van kedve enni. 

A viszontlátásig…