Édesanyám telefonált, hogy a változatosság kedvéért, a múlt heti csőtörés („újabb anyagfáradás miatt”) tegnap megismétlődött. Csak most a fürdőszobában. Veszély elhárítva, hiba kijavítva. Mégpedig ingyé’! Ugyanis a Sanyi (a vízvezeték szerelő) jó fej volt és ingyen megcsinálta. Múlt héten még pénzt kért érte, de akkor is a szerelvény volt a hunyó, mint most. Most már csak egy bibi van: kábé 2 éve ugyanez a Sanyi szerelte föl a szerelvényt. Nem jól van ez!

Emléxem, fiatalon a strandon úszómesterkedtem, már ott sem volt az egyenes emberek közül való, nem beszélve a falusi futballcsapatban történő kapusremekléseiről. Ő miatta sohasem kaptak gólt a fiúk, mégis körzeti kiesőjelöltek voltak. Még szerencse, hogy onnan már nem lehetett kiesni. Valahogy így működik a vidék. Marhára számít a szomszéd tehene és annak agóniája, nomeg baromira be van lassulva mindenki. Dolgozna, mert köll a pénz, de nincs munkahely. Ha van valami munka: az meg büdös. Megyünk Európába. Régóta. És még sokáig.

Jellemző a lassúság mellett az érdektelenség, valamint a (médiában) látott-hallott dolgoknak való bedőlés. És a nosztalgia, vegyítve a „Mi időnkben…” kezdetű mondatokkal. Mindenki jól megmondta, aztán ezzel el is van intézve. Cigit elnyom, nagyfröccs beönt, feláll, hazamegy, asszonyt megver és kész. Viccesen hangzik és túlzásként is, mégiscsak szomorú és valós.

Tegnap, vezetői értekezleten merült fel a probléma egy más színezetben. Jó szokásunknak megfelelően szidtuk a HR képességeit (HR-skills). Másfél éve képtelenek felvenni 5 fő adattárház-fejlesztőt, mondják nincs jelentkező. És már vissza is érkeztünk a kígyó farkához.

Csak most éppen a vízfejnél, székesfővárosunkban vizsgálódva leljük fel a fentieket. A nézőpont kicsit más. Tényleg nem jelentkezik a zseni. A többsége pedig kirombol az egyetemről és bekéri az 500 bruttót, majd nem érti, hogy miért mondott túl nagyot. Kicsikét visszacsippenteni az arcból, alázatot, de legalább tiszteletet tanulni. Plíz! Az még rosszabb eset, ha felveszik, majd fél év múlva odébbáll, pedig nem is kereskedő. Vagy kereskedelmi igazgató. Azoknak úgyis mindegy mit adnak el, ezért inkább magukat szokták, félévente más-más munkahelyen.

Egyetemi időkből rémlik fel: nem értettem miért fontos curriculum a Munkapszichológia. Nahát ezért. Itt tartunk: generációk között különbségekről és modernizálásról rebegünk szemlesütve, aztán amikor kinyitjuk a sütőt, mindkettő korosztály ugyanolyan égett és eladhatatlan. Ez pedig speciális probléma: kizárólagos magyar termék, országimázs, hungarikum. Nem tanultuk, de marhára jól csináljuk.

Főváros és vidék? Különbségek? Semmi. Ebből a nézetből totál semmi. De ragadjuk meg a jó oldalát, a semmiben kisebb erőfeszítés valamit csinálni. Az meg kelendő és irigylésre méltó. Ezen tények időbeni felismerése komoly haszonnal kecsegtet. Hajrá vidék, hajrá Budapest!

A viszontlátásig…