Első blikkre passzív rezisztenciára szólít a hedlájn, aztán bele- és újragondolva változik a kép. Óráról órára, percről percre élünk és mindeközben nehezen szűrhető le a valós, a dolog, ami számít és befolyásol. Töprengéseim eddigi eredménye annyi talán – és meglehet: nem is érdemes ezt továbbgondolni -, hogy teljesen mást jelent megélni és túlélni.

Egyszerű, akárcsak a faék, mégsem könnyű mögéje látni. Tudvalévő, hogy nekem mindig a tipikus botránykő szerep jutott osztályrészül, kénytelen-kelletlen ebben tetszelegtem a külvilág előtt. Ennek természetesen rengeteg előnye van, de legalább annyi hátulütője is. „Kilátszani” és ezt elviselni nem könnyű feladat, de amennyiben napról napra így kelünk és fekszünk, hamar megbarátkozunk vele. Ez tűnhet persze ripacskodásnak, de szerencsém van, mert esetemben ritkán válik azzá.

A ripacskodás ugyanis számomra nem más, mint az önmagunkba való folyamatos belehalás. A ripacs nem, a botránykő ellenben hagy nyomot másokban. És ezt bízvást a szerencséjének tudhatjuk be – néhanapján balszerencséjének.

Vizsgálódjunk azonban egy kicsit közelebbről. Úgy vélem, ha adott szituációkban – bár jószándéktól vezérelve, de mégis – túlélésre játszunk (ez jelent katarzist számunkra), akkor bizony jó úton járunk. A bibi mindössze annyi, hogy ezt kifelé, a külvilágnak prezentáljuk. És nem befelé, önmagunknak.

Ellenkező esetben, amennyiben valóban megéljük a velünk történéseket, nomeg van bátorságunk „kicsúszni a jégre”, sokkal több a jutalmunk befelé. És ezzel együtt közvetlen kapcsolataink (kiváltképp az adott szituáció szereplői) is többet kapnak, a többit meg ott egye meg a fene. Valahol errefelé kell keresni az ebet a hantolásban, ugyanis egyértelművé válik, hogy a ráció, a gondolat „csak” bizonyos szintig visz előre - akármilyen helyzet(komikum) is fogadja a belecsöppenésünket.

Másfelől nézve az intuíció, a beleérzés, ti. annak azonosítása, hogy „Mi a fenét keresek itt és pont ővele (velük)?” az már keményebb dió, másféle-fajta szívet és agyat kíván. A szituációkat megélve (én nem túlélésre játszva) látszólag méretesebb és fájdalmasabb ütés érheti fejünket a betonon. Mondom, látszólag.

Lassacskán bár, de mégis eljutottam odáig (inkább érzésben, mint gondolatban), hogy a játék a túlélésre egy mérhetetlen ökörség. Inkább hagyom megtörténni, nem variálok, nem számítok, csorgatom a maga az útján, a nagy áradásokat pedig agyilag terelgetem vissza az emberi mederbe. Többnyíre sikerrel, néhanap azonban kudarcélmény a részem.

Mégis tartom magam a szentenciához: hagyd megtörténni és ne halj bele!

A viszontlátásig...