öröm van. Lévén eljutottam az első hivatalos ütőhangszeres tanórámra. Nehéz volt megtalálni, de megvan. Végre és valahára. Írom Vég(h)re, merthogy így hívják a dobtanárt, keresztnévben pedig a Balázs jutott osztályrészéül.

Nagyon kedves ember és látszik, hogy ért ahhoz, amit csinál -  hallatszik is: bármely Budapest Klezmer Band koncerten fültanúja lehet az ember. Két ütővel és két remegő kézzel leültem a Sonor-szerkó mögé (Sabian cinekkel díszítve), aztán elkezdődött az óra. "Üssél valamit, ami eszedbe jut..." - kérte Balázs, innéttől azt is elfelejtettem, amit valaha tudtam. csörömpöltem egy kicsit a lábcin, pergő, lábdob triásszal. Majd abbahagytam.

Gyorsan felmérte, hogy nem a meglévő tudásomat jöttem kipróbálni és nagy valószínűséggel érdeklődéssel bár, de tanulni jöttem. Onnantól pedig repült az idő. A lábcin-lábdob egy-kettő variáción még dolgoznom kell, de a triola, a negyed és a tizenhatod elsőre ment. Csodálkozott is Balázs a dolgon, aztán folyamatosan bonyolította a feladatokat. Nagyon élveztem és hála Istennek már hétfőn jön a második óra, addig is kaptam házifeladatot.

Néhány héten belül - Balázs így véli legalábbis - már egész szerkón üthetek... de jó is lesz! Furcsa és elvarázsló az egészben (és ez nem kevés!), hogy Te adod az alapot, a cucc szól, mint a veszedelem, aztán jöhetnek utánad a többiek. Feszes, monoton és friss érzet. Dominancia hatja át és - bár a kotta nagy úr! - a variáció-moratóriumban sok lehetőség van a variálásra. Ahhoz márcsak kreativitás kell, amit nem könnyű elsajátítani, sőt lehet, hogy valójában tanulhatatlan, lévén veled született vagy nem.

Talán velem igen, ahogy kivettem Balázs (és korábban mások) mondandójából. Azt persze nem állítom, hogy mindenki hasonló boldogsággal konstatálja majd ütős tanulmányaimat, de engem - már a régi, eddig ki nem élhetett vágy mián is - elvarázsolt és mosolygóssá tett.

Elmondhatom végre, hogy ez egy "ütős" nap volt. És lesz a jövő héten is...

A viszontlátásig...