Bocs a kimaradásért, dógom vót, nomeg ezt is ki kell próbálni (mármint a nem-írást), nehogy aszongya a kritika, hogy kényszerből írok. Vagy, ha aszongya, akkor meg ne légyen igazsága.

Naszóval kissé megkavarodott a 7végém, marha sokat nyomtam a gázpedált, jó szélben vitorlázás-elméletet tanultam, semmi szélben úgyszintén, mert akkor nehéz vitorlázni. Szerét ejtettem egy régen tervezett beszélgetésnek, de reálisan értékelni csak másodjára tudom majd. Kábé 1 hét múlva.

Egy biztos: továbbra is kezdeményezőnek (szép szóval: proaktívnak) kell lennem magam irányába és elégedetlennek is, mivel ezek hiánya „elsüllyeszt” és érdektelenné tesz. Kicsit gyorsult az élet és régebbi, elfelejtett, vagy elfelejteni vélt problémák/feladatok kezdtek újfent torna-sorba állni. (Itt jut eszembe, hogy megszűntetik a diszkrimináló, magasság szerinti sorban állást. Érezzék jól magukat az alacsonyak is, mert a végén még termeljük ki magunkból a diktátorokat, ugye…)

A régi problémákra/feladatokra visszatérve két okból sem vagyok vidám. Pro primo, először: régen lezárt, illetőleg erősen tompított/felejtett dolgok/ügyek felszínre bukkanása. Akarom mondani, például a „költözünk/nem költözünk” probléma újramelegítése. Aztán a régi lemez és döntések újra meghozatala. De meddig lesz ez ismét érvényes? Nem is kéne foglalkoznom vele, mert csak felizgat/felidegesít (?) az egész. Az meg eleve rossz kiindulásként. Ettől függetlenül, beállok „bekkelni”, ami jelen esetben nem lehet egyenlő a probléma elől való meneküléssel.

Pro primo, másodszor (tudom, hogy nem így van, csak szeretem ezt a tanári állandó félreszólást feleleveníteni!): saját lezárásaim is foglalkoztatni kezdtek és érdekel, hogy miért érdekelnek újra. Ebből baj lesz, érzem és mégis csinálom. Nem kéne. De hát addig megy az ember, amíg nem kap egy baromi nagy taslit… Megideologizálhatnám, de fölösleges, csak hazudnék magamnak és másoknak. Más taktikát ötlöttem ki: nem menekülök, hanem szembemegyek. Ez már csak azért is jó, mert érdekes és értékes alternatívák tárulhatnak fel útközben.

Bátorság, vidámság – mondja erre Hombre, igaz neki könnyű. Vagy mégsem? De ez itt nem a másokon való viccelődés ideje. Kicsit inkább magamon. Többször említettem már a túlélést, mint jellemzőt és egyben stratégiát. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez így ebben a formában nem elégséges. Nem lehet kizárólagos cél és ultima ratio a túlélés, építeni kell. Ha mást nem, akkor embereket, gondolkodást, tudást. Ez már valahol elég kell legyen.

Hogy kissé visszamenjek ironikusba: Hombre szerint nem bontok ki mindent, csak feldobom a labdákat és utána nem érdekel. Ez is ilyennek tűnhet, az én hibám.

Hofi Géza illik ide: „Beszéltem egy öreg orvos barátommal. Aszongya: tudod, Gézám, két dolog fontos: hogy egészség legyen…, meg beteg! Na?!” Ugye-ugye.

A viszontlátásig…