Van, midőn állat az ember. Vesd össze „A csúcsforgalom Budapesten” c. állandó tragikomédiával. Itt aztán elválik a szar a májtól. Akarom mondani: itt is. De nem kell távol mennünk. És ott már normálisan közlekednek. Egymás lelkében kevésbe. A lényeg az, hogy a látszat nem mindig csal.

Olyan, mint a hűséges asszony. (Tekintsük ezt a közmondást hamisnak!) Meglát valamit, valakit aztán elkezd gondolkodni. Szabad tennie, mint bármely embertársának. Figyelve embertársainkat sokszor „kattog” és „színesedik” az eszmefuttatás a fejekben. Jól láthatóan. Amit művelünk, mondjuk tömegközlekedésben. Ábrándozás, rossz esetben bambulás. Szerencsés esetben itt azonban megáll az ember. Kénytelen-kelletlen. Holott csak magával próbálja elhitetni, hogy meg kell állnia.

Más a helyzet, amikor elkezdi köztudomássá formálni velős gondolatait. Az édesanyák sűrű csuklása közepette. A végén pedig úgy gondolja, hogy most megtette, amit megkövetelt a haza. Büszkén tekint szörnyülködő utazópartnereire. És akkor még nem tértünk ki a fizikális momentumokra. Ahhoz is kell egy hozzáállás. (Kis terpeszben, kezek magunk előtt ökölben, kissé előregörnyedve.) Bizonyításkényszer, vagy ennyi fáradt gőz lenne? Fene se tudja, mindenesetre a közeg megismerése nem ajánlott, lightos lelkűek számára különösképp nem.

Ha pedig szembejön velük az utcán, akkor nem kell sokat kérdezni. Észre kell venni a harsányságát és az abban rejlő csordának álcázott magányos kóborlást. Ezek a szituk nem kihívások, ezek értelmetlen provokációk, nem kell indukálni a lehetőségeket. Van, aki nagyon nem teszi ezt, mégis megtalálják. Két barátom járt így (ennyi sztoriról tudok). Teljesen ártalmatlan és jóindulatú emberek, mégis erőszak áldozatai lettek. Aluljáróban huligánok támadták meg őket, indoklás nélkül. Sokan, egy embert. Azé’ ennyire nem vagyunk Amerika. Ez nem Harlem, ez tahóság. „Milyen ember a magyar?” „Tahó!” – idéztem Esterházy Pétert.

Fájó, hogy egyre többször eszembe jut az idézet. Magam részéről annyi ebben a szomorú, hogy lassan immunissá válok és teljes mértékben kizárom a látszólag negatívot” az életemből. Innentől nem érthetek meg többet belőle. Jómagam mázlista voltam, fiatalon nyápicként és szemüvegesként ideális célpont lehettem. Volna.

De több kocsmát végigjárva, egy alkalommal sem kerültem összetűzésbe. Azóta sem. Utolsó attack a Kerekes Pista féltéglával való hátba döbása volt alsó tagozat 4. osztályában. 28 évvel ezelőtt. Innét is: bocs, Pisti! (Ő saját készítésű íjjal lőtte ki a húga egyik szemét).

Szóval nem vagyok egy kegyetlen típus. Mint az agresszív nyúl a Monthy Python Gyalog-galoppban… Csak határozott és néhanapján nyers. Amikor oda illik.

A viszontlátásig…