„De ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad...” – énekli D. Rózsi. Evergreen.

Ott álltam a pécsi télben, a Nyugati őszi napszűrte peronján, a falumbéli régen összeomlott bakterháznál. Ott álltam a fonyódi rekkenő hőségben, a debreceni sártól mocskos váróteremben. És a vonat ment tovább. Mindig mással. Más állomáson. Más érzésekkel. Örömmel, bánattal, reménnyel és keserűséggel. Elvitte őket, és magamra hagyott velük.

„Így hát a világ pár arc, pár édes emlék, pár édes csók csupán, mi az állomásokon vár...” Csak a kérdés maradt. Visszajönnek-e valaha? Volt, amely visszajött, és volt, amely sosem. Volt, amely az emberrel aki elvitte, volt, amely nélküle. Látszólag, táplálva a naivitást, és a hiú érzékelést. Emberi dolgok, állati ösztönök, mindig velünk vannak.

„...és eljön majd egy állomás, a peronról nézem, a szemafor zöldre vált, de az én jegyem már lejárt...”. Igaza van. Egyszer csak elfogy. Minden. Mára lenyugodott minden. Továbbléptem. Tovább kellett lépnem. Nem vonatozom. Eltűnni látszik a vasút régmúlt romantikája. Félreértés ne essék! Nem MÁV-gyalázó hangulatban vagyok, csak előtör belőlem a hajdanán ledöcögött kilométerszám.

Dombóvár-alsó, Csoma, Szabadi, Baté, Taszár, Kaposvár, Jákó, Nagybajom, Somogyszob, Csurgó, Gyékényes. Vásárosdombó, Sásd, Godisa, Bükkösd, Szentlőrinc, Pécs. Ezt nehéz elfeledni, talán nem is érdemes. Diákként, hallgatóként intézménnyé vált a vasút. Számunkra. Akárcsak a kollégium. Aztán mára begyorsult, fölpörgött. Majdnem minden. A vasút nem. Nem bírja a fűtőmester. Hiába ide az EU-iránymutatás, hiába bármilyen közlekedési hatóság. A közeg változott meg. Már eszembe sem jut, hogy vonatra szálljak.

A múlt héten kinnjártam a Keletiben. Így hozta a sors. Ótvar. Talán ez a megjelölés illik rá leginkább. 600,- Ft-ot kérnek egy ötven forintos szendvicsért, rengeteg a „bukméker”, senki se kérdez és senki sem válaszol. Ne gyere ide! – ezt tanácsolja a hangulata. Metsző és taszító az egész. Egy intézmény és az emlékek totális megsemmisülése.

„Életemet átutazom, míg megmarad a hó a hajamon” – helyénvaló az igazsága. Olybá’ tűnik számomra, hogy az utazás ehelyütt sokkal többet jelent a vonatozásnál. És bár a csomag nehéz, mégis néhány kikötő útba ejthető, de végül mindig visszaérkezel. Várhat száz út (és Emberek) ránk, az utolsó út mégis hazafelé vezet.

„De ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad...” Evergreen.

A viszontlátásig...