Tegnap este Béla ismét beleégett a mutatványába. Egyfolytában nyomatja a külvilágnak, hogy ő a király és azonnal ide neki mindent. Aztán mégsem így van. Elsőre sokakat megtéveszt, sőt másodikra is. Fekete, testes, gyors és agresszív. Néha pitizik, de azt is előre megfontoltan és aljas szándékoktól vezérelve teszi.

Éhes. Ebből következően ennie kell. Ha nem kap, akkor szerez magának eleséget. De ott is csak a virítás a lényeg, a bizonyításkényszer. Na, ez jellemző Bélára. Időtlen idők óta. Egyik este – úgy négy-öt évvel ezelőtt – hazaérkezésünkkor leltük meg az ajtóban kucorogva. A Bélákat. Ott reszkettek, épphogy kinyílott a szemük.

A nevüket a nyakörvükl színéről kapták később, így váltak Piros és Kék Bélává. Piros Béla vad volt, Kék Béla szende. Pirost a szomszédban építkező vendégmunkások egyszer megkínálhatták egy seggbe rúgással, ettől fogva visszament balfékbe a vadorzóból. A szendét pedig – láss csodát! – elütötte egy autó. El is mormoltam a KFT zenekar Macska az úton-ját.

Bizony sajnáltuk, szép temetése volt, ott nyugszik a fenyőfa alatt. Kevesebben lettünk, a Bélákból pedig egyszerűen Béla lett. Többen nem lesznek már, mert nyitásból ivartalanításra kerültek anno. Soha nem is értették, mi történik, amikor történik valami a macskák háza táján. Béla becenevet is kapott: a „terrorista, méla” toposz ragadt rá, mint reggelente Pista bácsi a kétdekásra.

Persze van egy szépsége (haszna) annak, hogy itt éldegél körülöttünk: ő lett az általános bűnbak. Bármi történik: „Béla volt” Ezzel elértük azt is, hogy nincsenek felesleges kérdések, mert már a megfogalmazásukkor felsejlik a válasz. Béla vendégszerető. Ilyenkor én nem szeretem sem őt, sem a vendégeit. Kiszámoltam és egyértelművé vált, hogy statisztikai hibahatáron kívül van az élelmezési költsége. Hát még a haverjaié.

De nem panaszkodom, jókat lehet röhögni néha, a dolgokon és azon, ahogy csinálja a dolgait. Béla kedvenc időtöltése a madárvadászat. Kicsinálja a szerencsétlent és lepakolja az ajtó elé. Istenem, legalább megenné. De nem, ő büszke és következetes. Ezt prezentálja is nekünk. Ráadásként. A terrorista, méla.

Új divat, hogy az apósom gyártotta a full house kuckójába sündisznók költöztek. Tegnap este mentem kifelé cigizni, aztán egyszercsak mozgásra lettem figyelmes. Ott ijedezett a sün az apartmanban, majd bónuszként rápottyantott a macska padlószőnyegére. Ennek okán Béla az elkövekező években nem megy be a házba. Elmeséltem, - és természetesen - megkaptam érte a magamét. „Hol a sün? Sün, passz!”

Visszatérve a sünre: eszembe ötlött egy középiskolai élmény. A fiúkollégiumban ugyanis elég baromságot csináltunk, gondolom, tették ezt mások is. Piri (egyik haverunk beceneve) egy tavaszi napon talált egy sünt az udvaron. Nagy örömmel hozta a szobába, a többiek értetlen arckifejezése nem zavarta meg. Paci (másik fiú, másik becenév) beköltöztette a sünt az ágyneműtartójába, majd azzal a hévvel nekilendültünk kaját vásárolni.

Etettük, itattuk, bizony jól érezte magát nálunk. Annyira, hogy a fenti példára hajazva, becsinált a „kuckójába”. Lett ekkor nagy riadalom a szobában, de gyorsan reagáltunk és azonnal kicseréltük a szaros „fehéret” a szomszédszobából szermányolt tisztára. Felosztottuk az etető-itató és az őrző-védő tevékenységet, kész volt a szkedzsül, innét már a rendes kerékvágásban mehetett tovább az élet. Volna.

A sün nem így gondolta: estére eltűnt. Paci rosszul teljesítette őrzési feladatait, azóta sem tudta lemosni magáról ezt a szégyenfoltot. De kivágta magát és - valljuk be! - nehéz volt nem elfogadni magyarázatát. Innét eredeztethető a címbéli riposzt is, amelyre legalább 30 korombeli férfiú vinnyogva felröhög. A mai napig.

„Hol a sün, Paci? Sün, passz!” A válasz meglepő és mulatságos. Szállóigévé vált a kollégiumban, a közösségben. Ugyanis jobb bármely szófacsarásnál, „azúgyvoltnál” és „mosomkezeimnél”.

A viszontlátásig...