Itt most nem a mozgalom a lényeg, hanem a mozgás. Alaptevékenységként lázas-náthásan indítom a napot. Igaz, hogy nem én voltam a galád és megátalkodott elkövető, hanem a takarítónő. Ő ébresztett, hogy nem tud bejönni, mert bennmaradt a kulcs a zárban. Mindezt hajnalban, 9 óra 10 perckor.

Ezután rögvest vihettem vissza az IKEÁ-ba a képkeretet, ami megvetemedett. A következő lépésben arra vetemedtem, hogy elfogyasszam a reggelimet. Fél liter kóla, két darab csokoládé, cigaretta. Autóba, MOM Parkba, Paulanerbe be. Sztrapacska be. És ezt még mind ebéd előtt. (Párhuzamosan két, a héten elrendezendő ügy terelgetése, három büntetőpontért mobiltelefonon.) Dumálás Sóskával, más ügyekről, más emberekről, más megközelítésben. Mégis reális alapokon, tervezve-szervezve. To be continued. Ismételten megfogadtam: többet nem megyek a Paulanerbe, nem a történtek miatt, hanem azért mert nagyon ugyanolyan.

De nincs idő mélázni, megyek már a Múzeum körútra. Cimboravárás, illetve ejtőzés közben fiatal egyetemista hölgyek flangálásának látványa. Egyszer minden véget ér: megjött, akit vártam. Beszállás és indulás a Kőér utcába, az igazi ebédre. Tipikus menedzsment meeting: gyors és hatékony. Finom ebéd, újra és sokadszor. Feladat megértve, szervezni, találkozni, beszélgetni, a többi meg alakul majd.

Túl a harmadik kávén a három óra már Budán, a Hauszmann utcában ér. Az is természetes, hogy akit keresek az nincs ott, ahol keresem. Bezzeg, ha Takács Sándorként mutatkozom be, akkor kaptam volna egy napszemüveget. Emlékbe. Kedves lányok voltak, a nap is sütött. Ez is megtörtént. 

Utána vissza a „büdösbe” (Múzeum Cukrászda). Az úton nincs semmiféle dugó, torlódás, pedig a hírmondók szerint a kamionosok „anti-mozgalmas” napot tartanak. Mégis idő előtt érkezem. Kávé, kóla, cigaretta. Internet, telefon, sms. Időközben megfogadom, hogy önző módon minden csinosabb egyemista hölgyet megbuktatok a félév végén. A nők sokszor széppé teszik a rohanást, lótást-futást.

Megérkezem a next stationhöz, és várva az újabb találkozót memóriafrissítést abszolválok mindenkori olimpiai bajnokaink emlékművénél. Majd lehuppanok a Majd Leonardban: utolsó állomás. Várok, késnek, nem baj. Jó hangulatú a beszélgetés, újabb ismeretségek, időközben rájöttem, hogy javul az arcmemóriám. Korábban nem volt, most már akad. Ha nagyon kell.

Hat órakor kocsiba be és indulás haza. Este jönnek sógoromék vacsorára. Születésnap, névnap, Húsvét, fene se tuggya, hogy minden egyszerre. Harmadszor is ehetek. Lassan már ebbe fáradok bele. No problem: holnap reggeltől délig oktatok, utána ebéd, és végül egy neverending story („Találjuk már ki, hogyan is akarjuk ezt megvalósítani?”) a cégnél. Nincs idő lázasnak lennem, nincs idő megpihennem, mégis van idő mosolyognom.

Rájöttem és – ha már tanulság kell – le is írom ide: a mozdulatlanság elszomorít, a mozgás bezzeg felvidít.

A viszontlátásig...