Tagbaszakadt szobatársam üvöltött ilyetén módon a D.J. fülébe a kollégiumi bulikban. Ellentmondást nem tűrően. A nyolcvanas évek végét írtuk, akkortájt minden változott körülöttünk. Kivéve a hangerőt. Azóta eltelt huszonegynéhány év alatt a volume szinten maradt.

Más és más tematika mentén. Hol több, hol kevesebb, de folyamatos az ajvékolás. Nem vagyunk elégedettek, mást és máshogyan vártunk és bármi is jön szembe velünk: nem képes alkalmazkodni az elvárásainkhoz. Aztán ami nem úgy jön, azt megszemélyesíteni, valódivá tenni sem tudjuk. Segítségül hívjuk tehát a szomszédokat, a másik osztályba járókat, a más vallásúakat, a más etnikumokat, a más politikai ideológia mentén elkötelezetteket.

Aztán ordítunk velük is. Bele a fülükbe, bele a nagyvilágba. Megtesszük, amit megkövetel az önérzetünk, a hitvallásunk, a valósnak vélt együvé tartozásunk. Gyártjuk a füleket saját használatra, amelyekbe beleordíthatunk. A hangerő a lényeg, és nem az, hogy mit akarunk kifejezni, elmesélni. Aki pedig nem akarja meghallani, az hangosabban sem akarja, bármennyire is ordítunk.

És egyre többen vannak, akik nem akarják. Meghallani az ordítást. Elfordulnak, magukba zárkóznak. Megmaradnak saját világukban, saját köreikben, saját maguknak. Ahonnan nincs kibeszélés (hát még ordítás!), befelé pedig mindenkinek „Kuss!” a neve. Ettől fogva az ordítás csak a létezés jele, félelmünket és kisebbrendűség-érzetünket hivatott elfedni. Hangfogóval.

Józsi szobatársam egyszerű és jóindulatú fiú volt. Segítőkész, bár gondolkodni sosem szeretett. Igaz, hogy humora sem volt. Jenő – átérezve és szemrevételezve a Józsi-féle nógatás valószerűségét – ezek után kénytelen volt csutkára tekerni a hangerőt. Aztán mégsem változott semmi. Ezután sem értette senki a hozzá közel álló mondandóját. Senki közülünk, se a lányok, se a fiúk.

Maradt a monoton dübörgés, ami mellett ugyanúgy fogy a sör, de mindenki csak magát tudja meghívni. Visszatekintve látszik, hogy módszeresen készültünk a jövőre, a mindennapjainkra. És igaz a vélekedés, miszerint a csend sokszor hangosabb az ordításnál. Azt beláthatjuk, hogy fájóbb és magányosabb.

Józsi, hogy is mondtad: „Volume, Jenő!”? Bizton jó szándékkal tetted, ellentmondást nem tűrően. És senki nem sejthette akkor, hogy ennyire rossz lesz a visszhangja.

A viszontlátásig...