Majd egy emberöltő a sliccelés óta. A történet úgy kezdődött, hogy 1979-ben elkezdtem vérezni. Minden átmenet nélkül és nem is akárhogyan: belülről. Nem volt mit tenni: transzport a pécsi Rét utcába (egy CT 51-64 frsz.-ú Trabanttal), majd hat év múlva a szekszárdi kórház műtőasztalára (ide már mentővel). Hat év hosszú idő egy diagnózis felállításához (Oesophageus varicositas), mégsem mertek nekem állni, olyan terápiát alkalmazni, amit 14 éves kor alatt nem szokás. Igaz, azon felül sem: így lett kísérleti nyúl belőlem. Kellett hozzá mersz.

1983. március 21-én - az őszirózsás forradalom ünnepén - betoltak a zöldcsempésbe egy négykerekűn. Előző este Budapesten, a C-csoportos jéghoki vébé ki-ki meccsén 4-3-ra lealáztuk a kínaiakat, és ezzel második helyen feljutottunk a B csoportba. Feledhetetlen élményt nyújtottak Hudákék minden magyar hokirajongónak. Velem pedig feledtették a másnapi megméretést. Ezzel a lendülettel aludtam öt órát a műtét közben és a kés alatt, majd magamhoz tértem az intenzíven.

Az ébredésre kábé 50%-os esélyt kaptam az érsebész proftól, egy bizonyos Kelemen Endre osztályvezető főorvostól. Fura fazon volt. Imádta a dzsesszt. Szabadidejében kollégáival muzsikált. Ütőhangszeren (triangulum, xilofon) zenélt a bandában, valljuk be: a keze megvolt hozzá. És a mersz is megvolt benne, hogy megcsináljon engem.

Ránézésre kapásból Old Death ugrott be Karl May Winnetou c. örökbecsűjéből. Vézna, hórihorgas, hajlott hátú, láncdohányos és mindez megspékelve: mogorva és szófukar ember. Vasalatlan köpenyének zsebéből a Népsport kandikál kifelé, látszólag megfért a Symphonia cigarettás dobozok társaságában. Volt két nagytestű kutyája is (talán új-fundlandi?), valamint ezek mellé egy aktuális felesége. Gyakran váltogatta őket. Fura fazon volt.

Az említett érdekességek ellenére teljesítette a feladatot: reprodukált az utókor számára. Harminckettő centis vágást ejtett rajtam (szegycsonttól szeméremcsontig), lekötötte a hasi fővénámat (vena linealis), kicsípett belőle egy 3-4 centis darabot, és ezzel „megtoldotta” a májkapueremet. Ugyanis az volt elszűkülve. Születési rendellenesség, nincs mit tenni vele. Mindig is rendellenesnek láttak az emberek, pedig él bennem a rend. Legalábbis a vágyódás a rendre.

Kis logikával megállapítható, hogy ha valahol szűkül, akkor valahol tágul is. Ez nálam a nyelőcsőben található ereknél jelentkezett, így akár egy érdes pirított kenyér darabból vagy halszálkából kifolyólag is kifolyhatott a vérem. Kábé hat éven keresztül. Három komolyabb próbálkozás adódott a betegség idején, de ahogy a feltételes mód, úgy én is megmaradtam. Biztos tudtam, hogy vár rám a Kelemen.

Az már csak bónusz, hogy a lépem is háromszorosára duzzadt a jelzett időszakban, de már a műtét közben látni lehetett az apadását, így meghagyták nekem. Furcsa, szeretetteljes érzés kerít hatalmába, ha rágondolok. Egy ember, aki megmentett. Egy ember, aki amikor utoljára láttam (kb. 6 éve) sohasem feledhető büszkeséggel tekintett rám. Bár a modora azóta sem finomodott. Könyvet írt a műtétről, ritka esetnek számítottam a magyar érsebészeti praxisban.

Ritkamód büszke vagyok rá, volt miért szenvedni, volt miért megismerni őt, aki csak látszatra nem ember. Az ember, aki elvágja majd összeölti. A látszat azonban csalóka, akárcsak a sliccelés: mindent eltakar. Merjünk kíváncsiak lenni!

A viszontlátásig…