Nem kicsit, nagyon. Nehezebben megy a „balt a jobb után”, mert a jobb fáj. Már panaszkodni sem megy igazán. Pedig most nem dobog a munka hadának a lépte.

Elvégre igazán megérthetné már a lábam, hogy emlékszem, arra, hogy mennyire be tud durvulni. Aztán akkor begyullad, mindez már vagy 20 éve, a korábban írt Kelemen-féle beavatkozás mián.

Aztán ilyenkor a kedvem is elmegy mindentől, még enni sem eszek, igaz ez még a kéthetes gyomorfertőzés reziduuma. Akárcsak a lábfájás. Maximum szorítani lehet – akárcsak a fáslit a combomon – azért, hogy mihamarább elfelejtődjön. Múljon el, én megígérem, hogy kicsit lassítok.

Mert tényleg sok volt a rohanás, megkaptam érte a büntetést. Nem először, sokadszor. Arra még gondolni is rossz, hogy a jövő csütörtökre megváltott repcsijegyemmel nem tudok mit kezdeni. Úgyhogy nem is fárasztom magam tovább a felpolcolt lábú üldögéléssel, megyek feküdni.

Odakünn meg süt a nap. És meleg van. Szabályos május. Szabálytalan április. Ez is betett nekem, de túl leszek rajta. Előbb, mint utóbb. Inkább. Köszönöm a meghatódott könnycseppeket, a gúnyos kacajjal meg mindenki hátrébb. Mint az agarakkal. Senki se feledje: jön még kutyára teherautó.

A viszontlátásig...