Meglepő és mulatságos volt a tegnapi cseh-török. Sohasem gondolták a csehek és a törökök, hogy Genf egyszer Moháccsá lesz. De ki gondolta volna? Hakan Sükür, Fatih Terim, netán II. Szulimán? A dicsőséges törvényhozó?

II. Szulimán, aki – a források szerint – I. Szulejmán néven vált híressé, hovatovább dicsőséges toposzi jelzővel (volt mit lopni a görögöktől) íratta magát a történelembe. Való igaz, hogy a genfi (és a hágai) egyezmények a nemzetközi jogban (vagy háborús jogban by Niccolo Machiavelli és Henry Kissinger) - ius ad bellum, ius in bello - jogforrásként nevesülnek, de hát nincs mit tenni: a jogot immáron túlhaladta a labdarúgás. Ez ugyanis egy speciális háború.

És ha háború, akkor szóba kerülnek a hadvezérek, akik közül I. Szulejmán, (Trabzon, 1494. november 6.–Szigetvár, 1566. szeptember 6.) az Oszmán Birodalom uralkodója kiemelkedőt teljesített. Méghogy Nihat, a kávéárus? Legyünk igazságosak. Szultánunk a muszlim világban a törvényhozó melléknévvel vált híressé. Már kormányzó korában híres volt igazságszeretetéről és erélyéről. (Emlékezzünk csak a Fatih Terimről bevágott képekre!)

1520-as trónra lépésétől kezdve a Habsburg-ház nagy hatalmának megtörését tűzte ki fő céljául. (Most más csoportba kerültek az osztákok, ezért a cseheken és svájciakon (másodszorra) töltötték ki bosszújukat az utódok.) A szultán 1521-ben fordult Magyarország ellen, előételként megette Szabácsot, Nándorfehérvárt, Zimonyt, majd 1526. augusztus 29-én Mohácsnál tönkreverte a magyarok seregét. Győzőként (nem Gáspár) vonult Buda várába.

Nem szállta meg a magyarhont, annál inkább védelmébe vette a (magyarok által) királynak választott Szapolyai Jánost. A király megsegítésére 1529-ben immáron harmadszor vezette hadait Magyarországra, végső célja Bécs bevétele volt. Ellenállásba ütközött és 40.000-es emberveszteség után visszavonulót fújt. A következő sikertelen meccsét 1532-ben Kőszeg ellen vezette, itt Jurisics Miklós állította meg. Van–e a horvát csapatban ilyen Niko Jurisic nevű fiú?

Nincs más hátra, mint előre! – gondolta és keletnek fordult hadaival. A váradi béke évében kezdett háborúzni Portugáliával, a harc két évtizedig tartott, de végül Szulejmán került ki győztesen. (Hallod-e, Cé Ronaldo?). A mohácsi győzelem 15. évfordulóját Buda újrabevételével ünnepelte, ezt követte 2 év múlva Pécs, Esztergom és Székesfehérvár leigázása. Ismét törökiga alatt voltunk, kárpótlásként megsarcolta Habsburg Ferdinándot, 1552-ben pedig - több végvár mellett - elfoglalta Temesvárt (Losonczi) és Drégelyt (Szondy György).

Csak az egriek dacoltak hősiesen, úgy tűnik nem volt köztük Ujfalusi, Koller, Cech vagy Galásek. Megszállt bennünket, akárcsak a béke, de nem maradhatott nyugton. 72 évesen – védence János Zsigmond érdekében – megtámadta Szigetvárt (v.ö.: Zrínyi Miklós és az egészpályás letámadás), ahol a csata közben elhunyt. Még mielőtt az utolsó becsukta volna maga után az ajtót.

Negyven évvel Mohács után, ostrom idején veszett el a győzelemért! Fodor Gábor, mint kultminiszter emlékművet állított neki. Szigetvárnál a 67-es út mellett, nóta ben(n)e még Cipő (Republic) is megénekelte, hogy „várhatsz rám dideregve”. Sláger lett belőle, no!

Szulejmán nemcsak hadvezérként alkotott maradandót, törvényei okán is a legkiválóbb török uralkodók közé tartozott. Igazi fejedelem volt: zsarnok és kegyetlen. Mutatja ezt, hogy kiszemelt utódának (kedvenc fiának, Selimnek) a trónt biztosítsa, többi feleségétől született gyermekeit mind megölette. Megértem Fatih Terimet: Semih az mégsem Selim.

Csak csereként jöhet szóba. Nincs más hátra, mint előre!

A viszontlátásig…