Megszállt a szomorúság. Ma reggel egy autó elütötte Bélát. Eltörött a gerince, a fél teste lebénult, elaltatta az állatorvos. Mostantól pihenhet békében, nem zargatja a külvilág, de ettől függetlenül rettentőmód hiányzik.
Szegeden voltunk, a Szabadtéri Játékokon néztük Puccini Turandot-ját (a név eredetiben: „turáni lány”), reggel jött a hívás sógoromtól. Julcsi még nem tudja, lefekvésig nem is hiányolta. De hamarost elmondjuk Neki, mert ez a tisztességes eljárás. A titkolózás és a félrebeszélés csak túlbonyolítja és keserűvé teszi a szitut.
Kábé öt éve találtunk az ajtó előtt két macskakölyköt, feketék és félszegek voltak. Ők lettek a Bélák. Piros Béla és Kék Béla – a nyakörvük színe szolgáltatta a vezetéknevüket. Piros vad volt, Kék szelíd, mégis ő hagyott itt bennünket elébb. 2003 decemberének egyik reggelén találtuk meg a Kastély utcában, elföldeltük a kertben.
Megmaradt nekünk Vad (Piros) Béla, aki valódi családtaggá vált, mondókák és nóták születtek róla. Terrorista, méla. Nagy szeretet vette körül, ami nem maradt viszonzatlanul a részéről sem. Gyönyörű macska vált belőle, bár a férfiasságát idejekorán elvesztette. Napi rutinnal érkezett sötétedéskor a „husiért”, reggelire „ropit” kapott rendszeresen. Tisztelettudó volt, tudta mit engedhet meg magának, ritkán volt beteg, egészségügyi szempontból átlag felettinek számított. Jó emlékezni rá, pedig alig volt velünk öt évet.
Ülök a képernyő előtt és emlékezem. Nehéz megírni, könnyebb rágondolni. A sünnel is összehaverkodott, akárcsak a környék macskáival. Számítani lehetett arra, hogy mikor „kopogtat” az ajtón, mikor érkezik haza. Esténként, ha cigarettázni indultam, tudtam, hogy ott van a teraszon, jelzett, amikor valami bántotta, valaminek örült. Szeretetre méltó macska volt. Önfeledten játszott, kergette a botot, kavargott maga körül.
Sajnos többé nem kell káromkodva a zsákmányolt egér- és madármaradványokat a kukába szállítanom, amiket - „ilyet is tudok” dicsekvéssel - a flaszterra pakolt. Bevallom, inkább tenném, minthogy furcsa érzés szorongassa a torkomat. Az imént kinnjártam a teraszon. A sün éppen száraz eledelt ropogtatott, erre önkéntelenül a kerti székre néztem. Béla nem feküdt ott. És soha többé nem is fog. Gyorsan elnyomtam a cigit, csak nehezen tudtam tartani a könnyeimet.
Nyugodj békében, Béla! Ígérem sokáig velünk maradsz... Adieu!
A viszontlátásig...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SZILÁGYI LÁSZLÓ 2008.07.06. 16:01:22
Sosem volt se cicám, se kutyám, de jól emlékszem K.M. könnyeire, amikor Artúrt (Arcsit), a vidám spánieljüket elütötte egy kocsi.
És láttam felnőni B.H-t , a szomszéd kislányt,Masnival, a kis rókavadász kotorékkal játszadozva.
Elég, ha annyit mondtok a kislánynak: Béla elment, de majd visszajön...
big 2008.07.07. 09:38:05
Goló 2008.07.09. 14:51:06