Pedig valójában mégsem a semmi tevése. Gyermekként – talán fáradékonyságból – rengeteget aludtam. Volt úgy, hogy napi tizennégy órát. Elmúltak a hétvégék, nem adtam a közjóhoz értékelhetőt, mégsem éreztem unalmasnak az egészet.

Visszagondolva néhányszor már elsirattam a kreativitás-mentes órákat, de elébb-utóbb rájöttem, hogy annak és akkor úgy kellett történnie. Csak arról maradtam le, amiről objektív okok miatt lemaradásra voltam ítélve. A mai napon szállítmányozót játszok, ennek okán szabadságot kértem. Mostanra azonban meguntam, amit el sem kezdtem és itthon szöszmörgök, SMS-ben lemondtam két délutáni programomat, a kötelező gyakorlatokon viszont túl vagyok.

Julcsit elvittem az oviba, majd Kutóékat kifurikáztam Ferihegyre. Az ebéd és a délutáni meeting azonban elmarad, mert így döntöttem. Ebben is van önállóság, tehát a következő feladattal kell foglalkoznom. Addig meg semmit teszek. És senki sem veszt a semmit tevésemmel, igaz: nem is nyer. Zéróösszegű döntési játék, de jó most így és várok az oviból hazahozatalra.

Szeptember elején megszállt már a kivárás (valószínűsítem, hogy a felmerült munkahelyi döntések és függőségek mián) és két hét kellett, hogy lenyugodjak. De elértem. Most pedig vigyorgok, mint a tejbe tök. Mert megérdemlem. Átestem a kommunikációs hurkon is, mégpedig a telefonommal együtt. A kezdeti para és full névjegyzék végigtárcsázás után mára a telefonomat sem mindig veszem fel: maximum a „Visszahívlak!” frázis puffogtatom.

Keressenek csak, most jól elbújtam, muhaha. Aztán keresnek is (erre azért büszkének illik lenni!), a beszélgetésekből pedig majdcsak alakul a helyzet. Első tippem, hogy januárra, a tippek ugye olyanok (megfelelő környezetismeret mellett), hogy jobban találnak, mintha lottózna az ember.

Sok-sok unszimpatikus és/vagy furcsa dolgot skribáztam a papírra, hagyom emészteni. Addig is nincs más, mint: semmittevés.

A viszontlátásig...