Válaszolhatnám, hogy csak, de akkor rövid lenne a poszt. Elvégre - és ha már saját elhatározásból ilyen témáról merengek - semmi sem kötelező, mégis egyes körökben  a férfiasság izomkötegmutogató ereje, ha lenyomunk pár rekesszel. Engem nem hat meg. Ez sem.

Közelíthetem az érzékelés oldaláról is, márhogy az ember az öt "ízfélét" egy kedvenc, egy utálatos, három átlagos arányra hozza le nagy általánosságban, de ebben valahol megint elakadnának ujjaim a billentyűzeten. Lévén az étkezésem sem volt ízorientált eleddig, miért is hivatkoznék most éppen arra, hogy finnyás vagyok némely ízre. Nem vagyok az.

Megidézhetek egy kultúrkörös megközelítést, amit Koltai professzor úr szokott volt kultúrtörténeti előadásain elrittyenteni a tejfölösszájú (na, tessék: a tejfölt speciel marhára bírom!) hallgatók előtt, midőn felkészíti őket az egyetemen elfogyasztandó alkoholmennyiség mentális és fizikális élményeire. A prof. banánnal szemléltet - ne tessék rosszra gondolni, mert az nem rossz! - és Európa anyánk domborzati térképén három egység banánt helyez el. Hoppsz, micsoda simlis ez a Koltai: Európában nem is terem banán!

A legfelső banán a töményt kultiváló, a középső a sörvedelő, a legalsó pedig a bortól ajzott kultúráké. Lám-lám, ezzel magyarázhatnám a sörutálatomat, ugyanis Magyarország a borív(ók) országa. Aztat meg szeressem, mármint a bort. És nem a tablettásat, ugyanígy a Keceli Aszú sem hoz lázba. Ideje volna felidézni Hamvas Béla pár gondolatát, csakhogy az borról értekezik és nem a sörről. (Apropos Hamvas: tudja valaki, hogy Mogyorósi Ferenc matematika-fizika szakos tanár hol található?)

Nosza, térjünk vissza az ízekhez. Óvodás koromtól egyetem végéig (ami igencsak hosszú időintervallum) menzakoszton éltem. A hendikep okán a nők könnyen elbánnak velem, ugyanis ha elégséges mennyiséget kínálnak a főztjükből és önmagukból, akkor nyert ügyük van. Teszem hozzá: első körben.

Mindig első voltam az étkezésben, mintha csak versenyezni kellett volna, a mai napig én tartom az alsó tagozatos túrógombóc-evés csúcsát a faluban. Újabb dicsekvés után sokadszorra rárepülve az ízekre kijelenthetem, hogy a keserűt sosem komáltam. Kedvencem az édes(sség) és mindhalálig rock'n'roll! Pofátlanság tűnhet, de még a magyar érettségin is Kosztolányi Dezső Édes Annáját kotorásztam ki magamnak a pulpitusról.

A savanyú, a sós és az erős (csípős)? Ezek mindig közömbösek voltak számomra. És ezzel elérkeztünk a fókuszhoz: sört nem iszom, unicumot sem (keserű). A világos sör túl keserű, a barna sör hidegen hagy. Akkor inkább a tömény. Az felmelegít. További indok a sörnemiváshoz, hogy máig nem értem miért hajlandók a férfiak ennyiszer mosdóig (illetőleg a kocsma elé) elbotorkálni. Amíg a sörös legurít egy literrel, addig azt két felessel behozom, méghozzá sétamentesen.

Többször azon kaptam magam, hogy baráti társaságok nem képesek kezelni a problémát, miszerint én nem iszom sört. Mindenki kéri a következő rundót a la Doktor Bubó, én pedig - nehogy kimaradjak a bandázásból - inkább a "kocsival jöttem" replikával erősítem az összetartozást.

Eltekeregve másfelé - egyben újabb aktuálitásra és megvilágosításra találva -, valszeg baromira feszengősre venném és egyidőben rühellném is magamat a sörtől folyó Oktoberfest-en. Ennek indoklásként felhozhatom, hogy a német nyelvet, a Bayern Münchent, az űberálleszt és az umcaccát hasonlóképp a sunyiba kívánom, akárcsak a sört.

Technokrata oldalról vizsgálódva: idén, Szigeten jártamban-keltemben egyszercsak sorban állva találtam magamat. Álltam ott mélán, vártam a felesemre. Előttem egy főnyi úriember tömeg kábé hat csapolt sört igényelt. És ez hatott. Huszonnégy perc után kerültem sorra - bár való igaz: közben kiürült a söröshordó. A sörös kör után uszkve húsz másodperc alatt megkaptam és kifizettem a viszkimet, és még három kellett kukakeresésre, lévén az üres műanyagpoharat derelinkválnom kellett. Ezek után nincs mit csodálkozni a sörrel kapcsolatos fenntartásaimon. De - hogy a szép oldalát is fényezgessük - két alkalommal adatott pozitív élményem is.

Az egyik Brüsszelben történt a kilencvenes évek elején, a főtéren - a pisilő kisfiútól parasztköpésnyire - ráleltünk egy magyar tulajdonban lévő és 365 féle sörrel bíró kocsmára (brasserie). Nem volt más hátra: inni kellett. Mindegyőnknek eltelt legalább két hét (14 üveg sör) mire kitámolyogtunk az ivóból, és minekutána a főtéren haladtunkban felleltük Karl Marx egykori szálláshelyét (a szakállas úr ehelyütt írta anno a Kommunista Kiáltványt) folyt. köv.

Ugyanis a nagy találkozás öröme és az öregúr valós/vélt érdemeie megérintették ajzott lelkünket és azon nyomban elénekeltünk néhány csasztuskát (Warsavianka, A párttal, a néppel, Internacionálé). Zárásként - a félórányi éjszakai performance és művészi free-art katartikus élménye után (közben?) - a helyi rendőrök kedves, de módfelett határozott felszólítása következett, melyben a szálláshelyünkre zavartak bennünket.

A másik pozitívum immáron a XXI. században, a budai Belga Sörözőben esett meg velem, azazhogy velünk. Innét - ellenkező nemű társaságom úrihölgy mivoltára való tekintettel - nem folytatom a történetet. Talán csak annyit illő ideírnom, hogy a sörre emlékezem legkevésbé azon éjszakából.

Sörösök, nem érthettek meg engem soha. Ezzel én is így (el)vagyok vice versa. Mert nem szeretem a sört...

A viszontlátásig...