Nap, mint nap eltűnődünk, megállít bennünket a kérdés. És többszöri nekifutásra sem sikerül megbirkózni a megválaszolásával. Gyakori élethelyzet, ismerős, kívánt, mégis dühítő szituáció. Magunkra hagy bennünket. Kiszakít a harcból, a nexusból, egyszersmind ítélő bírává degradálódunk. Ezt érdemeltük, ezért kellett harcolnunk.

Lealázni, megszégyeníteni, ütni, vágni, harapni. Belekavarodni, felizzani, felsülni, beégni és kimúlni. Mi végett vagyunk erre kárhoztatva? Esetleg nem is kárhozat ez, hanem felülemelkedés? A birkózás, a harci iszap, hovatovább mocsár feledése és értelembéli átalakítása napfénnyé és babérkoszorúvá.

Győztem, vagy alulmaradtam? Érdemes volt-e elkezdenem? Valahol itt kell kapargatni az értelem gesztenyéjét, lévén a harc, az összeütközés gyakoribb, és egyben emberibb létünkben, mint a kompromisszum, a behódolás. Utóbbiak pedig nem tekinthetők másnak, mint az ütközéspontok (időben és térben történő) távolabbra taszigálásának. Folyamatos spételésnek.

Ahhoz pedig türelem kell, ami kevés adatott, talán csak öregkorunkra – bölcsesség mentén – kaphatunk belőle némi ízelítőt. Nem bírjuk elégszer hallani és meghallgatni „nyugizást”, ennek bizonyításául: gyakorta használjuk mások felturbózására. A párbaj, a harc, az összecsapás kikényszerítésére. És íme, visszaérkezünk a triumfálás igényéhez, a „most megmutattam a világnak” óhajához.

Óvatoskodva és folyton folyvást félelemben élve természetesen visszájára is fordulhat a dolog. Ezután pedig – félelemmel és vörösödő ábrázatot felöltve – menekülünk a bokrok alatti, vagy jobb esetben a hátsó szobai sötét magányba. És valahol itt lehet és kell megfogni a gigáját a kérdéskörnek.

A győzelem másoknak, a vereség magunknak szól. Addig, amíg ezt hisszük és elfogadjuk, mindörökké veszteni fogunk. Ugyanis alapjáraton az ember mindig a tökéletesebbre vágy és napról napra fejlődni kíván, meghaladni önnön magát és jobbá válni, kitűnni.

A megoldás – bármennyire is furcsa és paradox feeling –, önmagunk megszeretésében és elfogadásában, illetőleg a komoly és komolytalan közti különbség világos elkülönítésében kell, hogy álljon. Fogadjuk el, hogy saját magunknak, önnön koordináta rendszerünkben értelmezzük a győzelmet, míg a vereséget és annak érzéseit próbáljuk ugyanúgy megértetni a külvilággal, mint saját énünkkel.

Mindjárt kiderül, hogy hiába kiabálta egy gall vezér anno a Római Birodalom game over-jét (Vae victis! – Jaj a legyőzötteknek!), a totalitásra, abszolút győzelemre való törekvés elébb-utóbb mindig csődöt mondott a történelemben. Amit a relatív ember csinált, harcolt és írt. Mindmáig.

És most akkor ez van.

A viszontlátásig…