"Hiányod kong bennem, mint harangban a csend, most nagyon hosszúak az éjszakák." Ezt énekelte anno Mácsai Pál a rendszerváltás környékén kiadott lemezén. Eszembe ötlött e két sor, mivel most én bizony el...
Messzire, síelni, a taljánokhoz. Ottan lehet majd lenni, havazni, ki- és lemerülni, feltöltődni, mert annak most vagyon értelme. Ugyanúgy átgondolni a dolgokat, a státuszt, a hipotéziseket, önmagunkat. Vagy csak egyszerűen egy jót mulatni, berúgni, társasjátékozni, aztán másnap másnaposnak lenni és vigyorogva üldögélni a hüttében.
Kézben egy újabb sörrel és töménnyel. Szóval lényegileg annyi történik, hogy a fentebb részletezett okokból a következő hétre kihagyom a blogolást, pedig éppen kezdtem újra belejönni. Mit tesz Isten, én erre meg kimegyek.
Régen voltunk utoljára, már idejét sem tudom mikor. Livigno, Val di Fassa, Val di Fiemme, most pedig Folgarida. A külvilágtól elzártan (a szálláshely csak felvonóval közelíthető meg, reggel 8-tól délután 4-ig), egymáshoz kötötten és utaltan, cca. 10-12 férfiember múlatja majd arrafelé az időt: ez ám a félelemetes impresszió. Készülni nem kell, mert a nagy elvárás mindig keveset hoz.
Megtörténnek majd a megtörténnivalók és újabb sztorik kelhetnek útjukra ezután. Akárcsak mi ketten hajnali 5-kor Kocsis kollégával és az autóval. 930 km az út és délután 4-re oda kell érnünk, mert elmegy az utolsó felvonó.
Ha lekéssük, akkor alhatunk a kocsiban. Vagy a hóban. Rossz rágondolni ezen lehetőségre, pedig az osztrák autópályazsarukon is sok múlik. Entrée-nak már ez és ennyi is bőven megteszi. Síelni mentem (jut eszembe: sífelszerelés nélkül)!
A viszontlátásig...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.