Sosem lesz kész. Sosem lesz vége. Furcsa dinamika, látszólagos önellentmondás. Pedig valahogy mégis így megyünk előre. Imígyen nekifutva bizony fáradtságos meló magasba emelni az evolúció zászlaját, nosza: éljen a revolúció. A rövid idő alatt (tkp. azonnal) bekövetkező nagy változás, ami annyiban hibádzik a tökéletestől, hogy sosem maradhat tartós.
Felkavar és átalakít. Mindent és mindenkit. Helyzetet és körülményt, embert és állatot. Elfogadtam, hogy kevés dolog tartós evilágon - különben is allergiás vagyok a (tartós) tejre. Beálltam hát a rövidebb sorba, számomra itt és innen érdekesebbek az emberek és a körülmények. Izegnek-mozognak, folyton jár a szájuk, de legalább a gondolatuk. Ez csak látszólag az "okostojások gyülekezete", valójában jószándékú és érző embereké.
Megismerés versus megérzés? Élesen elkülöníthető a két sor esetében. Persze vannak átfedések, de a revolúció-párti - láss csodát! - inkább emocionális orientációval bír, ellenben a "lassú víz partot mos" elvet hirdető evolúció-hívővel. Azoknál az észérvek és a tanult racionalitás dominál. Ellenben a "forradalmár" megérez, megéli a szituációkat-kríziseket-miegymást. Nem olvasva, hanem látva és hallva tanul. Ettől fogva gyorsabban és hatékonyabban viszi keresztül a kötelező mutatványt: a rombolást.
Minden esetben hitelesebb és elfogadhatóbb a változást elszenvedők körében és szemében. Az építés első néhány fázisa is javarészt az övé: újrastruktúrálás, alapozás, építkezés. Előrehaladva a folyamatban egyre hangsúlyosabb a gondolkodó és megértő szerep. És végül, mire "felépül végre a házunk", akkor a forradalmárnak egy dolga marad: leléphet. Ez jutott neki: szántott, vetett, de nem arathat. Ugyanis a működtetés, a mindennapok meg- és túlélése már a nyugodt, kicsit kockás és követelmény-központú és rettentő unalmas (bocs!) evolúcioneré.
Ezután csodálkozik még valaki, hogy az ő soruk a hosszabb? Mégis ritkán szomorú a rövidebb sor. Közhely, hogy a történelem kerekét a háborúk forgatják. Innentől a múltunk csupa hadtörténet? Erősen egyszerűsítő axióma. Árnyalatmentes, túl észközpontú (racionális) megközelítése a felvetett problémának. A helyes logika szerint ez a gondolat nem érzésből táplálkzik, hanem észből.
És máris visszajutottunk az önellentmondáshoz. Észből forradalom? Érzésből lassú fejlődés? Ugyanmá'! A megoldás (és a kulcsa is) a következő: nem lehet mindent logikai alapon magyarázni. Ha lehetne, nagy bajban lennénk. És nem értenénk, akarom mondani nem éreznénk a pusztítás és alkotás kettősségét, ami inkább azonosság. De legalább párhuzamosság.
Furcsa dinamika, aminek sosem lesz vége. És sosem lesz kész.
A viszontlátásig...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.