A Római Birodalom két tercettjének példáján okulva, a XX. század végén három pécsi "lajosista" szintúgy összeverbuválta magát és baráti egységbe forrt. Ennek immárom két évtizede, mégis él bennünk a hajdanvolt - és azóta is meglévő - barátság és összetartás.
Lévén, elődeink egymás legyilkolászásában élték ki örömeiket, mi kénytelen-kelletlen maradtunk a másik póluson: ezt azóta sem bánta egyikőnk sem. Mindhármónk balkezes, ez adja erőnket, nomeg a másikok gondolatiságának ismerete. Álljon itt példázatul egy "hőstettünk", mellyel meggyőződésünk szerint az emberiség javát szolgáltuk.
Történt, hogy Kutót felvették a jogra és rövid időn belül jelenése volt a Táncsics tüzérlaktanya portáján: előfelvételisként szólította a sereg. Ennek örömére bevonulóbulit rendeztünk a Pécs-Kertvárosi Etelka utcában, amelynek talán csak a négyemeletes panelházi lakók nem örültek egyedül. Nosza, összegyűltünk: a lányoknak sem volt kedve, a fiúk is inkább ittak, éjjel kettőre hárman maradtunk. A pia nem fogyott el, hiányérzetből és Misi ötletére elindultunk körülnézni a városba. Az ötlet rövid időn belül szofisztikáltabb lett, célunk a cca. 6 km járóföldre lévő Makrisz Agamemnón által épített Szabadság emlékmű lett. (A pécsiek innentől - valljuk meg: joggal - nem néznek bennünket normálisnak!)
Minden egyes buszmegállóban inni kellett a magunkkal cipelt viszkiből, és újabb nótát-slágert-dalt kellett elénekelni. (Jelzem, hogy az "ugyanazt kétszer tilos!" normarendszert erőltettük magunkra.) Valljuk meg: rettentőmód berúgtunk, mire hajnali 4 magasságában megérkeztünk a méretes betontömbhöz. Kutóval kissé berezeltünk midőn a méternyi széles betonfalon kúsztunk befelé Nikéhez - főleg, hogy a fal magassága - a vérnyomásunkkal egyetemben - egyre csak emelkedett.
Misi bezzeg leszarta az egészet és valódi úriember módjára besétált. Máig nem értjük, hogyan sikerült megúsznia a 10-12 méteres zuhanást a flaszterra. De megúszta (megúsztuk) élve és vidáman néztük a napkeltét, ittunk, kibeszéltük a csajokat, dumáltunk, énekeltünk. Aztán eszünkbe jutott a bevonulás, tehát nekünk is illő volt levonulni a terepről és Nikéről. Siettünk is a város másik végébe, csakhogy Misinek eszébe jutott Évi (talán így hívták!), és megálltunk nála szerenádozni. Rövid idő után hagytuk Misit egyedül nyélbe ütni a dolgokat és Kutóval visszavonultunk Kertvárosba, hogy álomra hajtsuk fejünket.
Kábé 40 percnyi elájulás után kőbecsapódásokat hallottunk az ablakon. A harmadik dobás már repesztő hatással bírt az üvegre: Misi érkezett vissza a légyottról. Fura és bosszantó egy ébredés volt ez, ugyanis a kontaktlencséinket - az illuminált állapot mián - lefekvés előtt elfelejtettük kioperálni a szemünkből. Misit beengedtük, taxit hívtunk és sokadszorra végighallgatva az "Évi az igazi nő" c. opuszt (itt a női nevek helyettesítése volt a kihívás általában) azonmód elindultunk a szemészetre. Megérkezvén egyből rájöttünk, hogy Kutó összes hivatalos irata elveszett. Talán az emlékműnél, talán valahol útközben afelé.
A pótszemünket a másnaposság fájdalomától övezve kieszkábálták az ügyeleten, és rögvest következhetett volna a ledöglés, csakhogy Kutónak délután jelenése volt. Nota bene adott pillanatban képtelen volt igazolni önmagát. A 30 fokos hőségben még tettünk egy sikertelen újrakeresési próbát, majd végső megoldásként Kutó begaloppozott a tanácsra (ma: Polgármesteri Hivatal) és kapott magáról, önmaga valójának igazolására egy A5-ös méretű pótlapot.
Emlékezetes búcsú volt ez a szabad élettől. Bizony mindannyiónk szívesen gondol rá a mai napig. Régen volt, de igaz volt. Kutó, Misi & Deje: a balkezes triumvirátus.
A viszontlátásig...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.