Kifelé, másnak, őszintén és önmagának. Kifelé nevet, befelé sír. Kifelé látható, befelé érezhető. Keserédes, marcangoló, mégis átszellemült és bíztató.

A kölcsönmosoly jó esetben nálunk marad. Aztán önállóan gazdálkodhatunk vele. Okosan, okoskodva, előbb-utóbb úgyis legörbül a szájunk széle. Érdemeink és annak elismerése mellett elmegyünk, ahová sohase hívott senki bennünket. Naívan, önmagunkat megalázva, adagnyi cinizmussal kompenzálva. Mert kompenzálunk, mást mutatunk, az igaz-való ugyanis keveseknek tetszene.

Kisstílű napi rutinban várjuk a holnapot. Várjuk, hogy indulhassunk végre és újra. Ugyanoda, ugyanazért. Örülünk, ha befejezzük. Elfogadjuk, mert úgy könnyebb, hisszük, hogy nyugalom vár. Kínlódás és unalom. Valóság az álomban, mivel már régóta nem álmodunk. Inkább elfogadunk, már huncutságból sem harcolunk.

Tagadhatalan: van benne ráció, a könnyebb ellenállás szintre hoz, lázgörbe mentességünk kellemes semmitmondóvá zülleszt mindnyájunkat. Jól működő gépezetté, a nagy rendszer olajozott csavarjává, aki kicsi, de nélkülözhetetlen. Kár lenne ezt elhinnünk. Nézzünk inkább a bohócra. Ő sosem hazudik, nem a konformitás bajnoka. Másképp: érzelemmel és értelemmel áll előttünk.

Aztán előadás után, midőn a festéket mossa arcáról az öltözői tükör előtt... mégis ugyanő tűnik elő. Egy mosolykölcsönző ember. Kifelé, másnak, őszintén és önmagának. Bohóc.

A viszontlátásig...