nincs sok kedvem és ez régóta tart. Felmerül ugyanis a probléma, miszerint marhára unom, sőt meguntam már magamat. Mások is vannak ezzel (és velem is) így; összességében mégsem egy kellemes fíling. Ugye.

Ettől függetlenül marad a várakozás, csak már kevésbé mosolygós, aztán ezt a környezetem is kezdi észrevenni, egyelőre még nem szóvá tenni, de majd eljön annak az ideje is. Jártam ma, keltem után három órával a Farkasréti temetőben, értékes pillanatok jöttek vélem szembe, akárcsak egy bácsi, akit összekevertem valakivel, aztán nagy szeretettel köszöntöttem, mai napig nem érti, amit én már igen: tudvalévőleg először és utoljára találkoztunk az evilági létben.

Kedves jelenet volt, jót röhögtem magamon, apropos mostanság mitöbbször teszem ezt. Talán a kihagyott, más szóval  skippelt időtartam annyiban összegezhető pozitívumilag, hogy fogytam tizenvalahány kilót (fogyókúra nélkül, be-be!) és valamelyest bölcsebb lettem. Mára sokkal jobban tudom mit nem akarok és tudok kínlódás nélkül csinálni, a baj aztán abban áll, hogy arról halvány lila fingom sincs, hogy mit igen.

Olvasgattam a korábbi posztokat és rájöttem, hogy túl sok bennük a „nem”, át kéne már fordulni a kőgeci és szenvtelen kritikusi álláspontból egy másik hajtányra (vagy minek is hívják?). Ugyanis lehet megmagyarázni a dolgokat, de rettentőmód hatástalan és borzasztó nagy időpazarlással jár.

Lényegében itt tartok, kergetek valamit, ami csak ritkán talál rá az emberre. A felismeréseket, az érzéseket, a gondolatokat. Az persze saját bűnöm (és néhány gyarló embertársamé talán), ha ezen kergetőzéshez folyton folyvást másik ember(eke)t próbálok passzintani, ezzel is elhitetni magammal, hogy jobban megélhető válik.

„Bárcsak túlélném ezt az állapotot” – sóhajtok néha fel és túl is fogom élni. Ez biztos és akkor leszek majd baromira ideges magamra, hogy túl akartam élni. Jegyezzük meg jól: alkalom adja a lehetőséget a cselekvésre, a tolvajt pedig az anyja szüli világra (az esetek döntő többségében)...

A viszontlátásig...