akik le tudtak ülni a seggükre, és nyugton maradni. Egyhelyben, statikusan, megélni a várakozást, talán megkapni a vártat, és keveset utána kapaszkodni. Bizton nagy türelemmel bírnak, de mégsem ez lehet a legkirívóbb tulajdonságuk. Inkább a „majdcsak lészen valahogy” érzése.

Van egy elméletem is a várakozás mibenlétéről, amit a párkapcsolatok időskáláján alakítottam ki. Ti. a leges-legelején a férfiú műveli (kénytelen-kelletlen) a várakozást, méghozzá nem másra, mint a választott hölgyre várva, aki egészen a mennyasszonyi készülődésig módszeresen növeli a várakozás alkalmanként pluszban hozzáadott minutumait – talán innét ered az „olyan soká öltözködik, mint a menyasszony” hasonlat is –, aztán - miután a várakozással eltöltött idő kiteljesedik a családjog megkövetelte feltételekben - fordul a kocka.

Egyre később fejeződik be a házúr munkaideje, esténként sok kocsma és még több haver vár. Akárcsak a nő, otthon és immáron végeláthatatlanul. Persze érdemtelen volna számpéldákkal és kalkuláltan következtetni a várakozási idők eloszlásából, de megérzésre kijelenthető, hogy a gyengébbik nem többet foglalatoskodik a várakozással. Talán ezért kapják kárpótlásul a hosszabb átlagos élettartamot is a föntiektől. És eltekintve.

Másik bajom a várakozással, hogy nem lehet belőle „robbantani”. Példálózva az országúti kerékpárversenyekkel ott az erőteljes megindulások, nem várakozásból, hanem tempómentés való rákészülésből indulnak. Tehát a biciklis sem csakúgy hipp-hopp, a makraméját félredobva indul meg, hanem taktika mentén, amit a szakasz előtt kidolgozott az edzőjével. Nosza, most hogy így bealáztam a várakozást és a „rézbaszó szakkör jeles tagjait” ideje valami hozzáadott értéket is produkálnom.

Első blikkre a várakozás – a körömrágás mellett – kiegészíthető tervezéssel, a „robbantásra” való módszeres felkészüléssel. Ebben persze adottságként szerepel az önállóságra való képesség, amit némi felelősségtudattal fűszerezve jó lenne sokaknak elsajátítaniuk.

Tenni valamit, hogy legyen értelme várni valamire. És nem mindig csak lógni a szeren és közben dúdolgatni a Zsgyí minyát...”. Merthogy az is másról szól, nem pedig a tétlenségről.

A leülésről, a talánról, a „még mindig bejöhetről”, ami a nagy mázlistáknak adatik meg egyedül. És valljuk meg őszintén: kevesen vannak belőlük. Mindig csodáltam őket.

A viszontlátásig...