Olvasgatom korábbi magamat és látom mikor nem volt kedvem, mikor jött elsőre, illetőleg mikor tizenhatodikra (toldozva-foldozva) a múzsa ujjaimra suhintani. Kezdetben tartottam magam a követelményekhez, majdnem megvolt a napi egy, aztán egyre lassabb lett lehajlásom az utcakőn heverő téma felszedéséhez.

Mostanság meg beállt ilyen pulzálósra, hála Istennek, mert csak az jön ki, aminek nagyon ki kell… Megnéztem Balázst (dobtanárom) az Alcatrazban, a Máté Péter Emlékzenekar alá ütött, megint elkönyvelhettem, hogy messze még a hajnal, de azért tartok afelé és továbbra is egyetemleges az érdeklődésem.

Beszélgettem Medvegyev kommentelő kollégával a minap, aztán ő is megkérdezte, hogy mire föl már a dobolás imádata, ugyan próbáljam már összefoglalni röviden. Egy szóval tettem ezt meg: „Alázat!” És ez kiütötte a biztosítékot a telefon túloldalán, amiből azt következtettem, hogy sikerült valamit nagyon magamból és nagyon belülről előbányásznom. De ez jól van így, mert vidámságot ad, amúgy sem unalmas hétköznapjainknak. Most egy hét szilencium, mert külföldön koncertezik Balázs, aztán megyünk vissza a munka sűrűjébe.

Tegnap este a Magyar Narancs 20 éves buliján jártam. Tette ezt előre megfontolt szándékkal, mivel vásárolni akartam egy kapucnis pulóvert, méghozzá közfelháborodásra sárgát. Sikerült véghez vinnem a tervemet, a buli az már kevésbé (ott is hagytam idő előtt) bírt ottan maradásra, lévén eszméletlen hideg volt a Dürer-kertben. De ettől függetlenül most már virítok a tömegben (állítólag enélkül is), úgyhogy az október 23-ai, forradalmi megmozdulást idén kihagyom. Igaz, ezt tettem az utóbbi 40 évben is, lévén (rög/tév)eszmeileg nem vagyok eléggé pallérozott. Talán jobban járok így.

Bezzeg ma gyönyörűen sütött a nap, Julcsi lovagolni vittem és küszködtem a szénanáthámmal. Azt bezzeg nem eszik a lovak, istenuccse, hogy némi népiességet is szőjek soraim hálójába. A hétvége újdonsága még, hogy Julcsi megtanult fütyülni, ami újabb bónusz a hangérzékelőknek a környezetében. Mosolyogva vettem tudomásul és visszaemlékeztem a Kengyelfutó Gyalogkakukkra, aki a „beep-beep” hang ismételgetésével írta magát filmtörténetivé. Középiskolás koromban Somogyi Bazsi barátommal volt ez a mániánk.

Létezik ugyanis egy különleges technológia (saját és titkos fejlesztés), amelynek segítségével a kakukk hangja utánozható. Emlékszem, hogy némi ittassággal vegyítve több esetben keltettük fel éjjel 3 tájékán a pécsi Kertváros valamely tízemeletesének lakóit, akik nem tudták mire vélni a dudaszót és legkevésbé sem két italtól bódult középiskolás balfék csínytevésének.

A mai napig megy a megszólalás ilyetén formája, remélem Bazsinak is. Egyszer talán még megütközhetünk egy versenyen, úgy ahogy rajtunk is megütköznek azóta is. Nem először és nem utoljára. Balázsok a sorok között. Talán a nagy-hirtelen, figyelmetlen és eszetlen ember képe távol áll tőlük. Úgy, ahogy tőlem is.