Sírni meg csak a győztesenk szabad. „ (…) magyar ember véd-visszavág, tehát ki kell védeni, és akkor nem fáj!” Ezt nyilatkozta kardvívó olimpia ezüstérmesünk és világbajnok csapatkapitányunk az [origo] Vendégszobájában. Nemcsik Zsoltról lévén szó, aki e mondatával feliratkozott nálam a bölcs emberek listájára.

Persze fanyaloghatunk, hogy egy bonmot mindent megér, meg, hogy így és utána könnyen beszél. Pedig váltig állítom, hogy az olasz Aldo Montano ellen elvesztett athéni olimpiai egyéni karddöntő (ami inkább egy szánalmas színielőadásra emlékeztetett Aldo részéről) komoly sokkot okozott minden sportszerető magyarnak, kiváltképp a citált főszereplőnek. Tényleg le a kalappal előtte, mert nem tört meg, fanatikusan továbbcsinálta a vívást. És lőn eredménye: egy világbajnoki csapatarany. Jelen állás szerint egyéniben 7. helyen áll a világranglistán (az olasz a 4.), de komoly esélyei vannak a pekingi páston.

Ezzel rendben is lennénk, de az idézett mondat… Nos, az továbbra is Nemcsik-Damoklész kardjaként lebeg fölöttünk - ha már a kardozásnál tartunk. Történelmünk egyik alapmotívuma a védekezés. (És itt most nem az alacsony születési számról és a „100 éven belül kihal a magyar” jajkiáltásokról elmélkedem.)

Logika szerint, ha védekezés a feladatunk, akkor valamiért támadhatóak vagyunk. Mitől válik támadhatóvá valami/valaki? Attól, hogy első blikkre visszahúzódó és félénk, azaz fizikai és szellemi védtelenséget mutat. Más közelítésben olyan szellemi, fizikai dolgot (ingót, ingatlant, usw.) birtokol, ami a potenciális támadóinak kell. Hogy mire? Megszerzésre, bitorlásra, új tulajdonosként. Ezzel kisemmiződik a megtámadott. Már, ha képtelen a védekezésre.

És ez fáj – Nemcsiknél maradva. Fizikai és szellemi fájdalom együttesen. „Balsors, akit régen tép” – írta Kölcsey és énekli Erkel hangjegyeire büszkén a magyar. Már itt is tudatában vagyunk a védekezés kényszerének. Tehát öntudatlan félelemben élünk, ami a külvilág számára nagyon árulkodó. Csányi Vilmos professzor úr etológia példáiban is tükröt állít nekünk, csak bele kéne nézni. Két megoldás lehetséges a fenti problémára.

Ad. 1. Megtanulunk védekezni. Értelmesen kommunikálni. Diplomatikusnak lenni. Vállalni a kompromisszumokat. A visszavágásainkat hatékonnyá formálni. Lévén erő nem adatott, ezért a kellő időzítés a hatékony (ütős) válasz.

Ad. 2. Csökkentjük a támadhatóságunkat. Nem látszunk gyengének, nem látszunk berezelőnek. Természetesen a magyar virtus (Ki a faszább gyerek?), mint ellenpont túlhangsúlyozása sem ildomos ehelyütt. Főleg, ha nincs mire. Ha van, akkor meg azért nem.

Menni fog? Naiv kérdés. Elsőként talán próbáljuk meg a szomszédot megkedvelni (Uraim, ne a nejével kezdjük – az nem a legjobb entré!), majd munkatársainkat, egyáltalán a körülöttünk lévőket. Nehéz lesz. Tudom.

Forradalommentes szép napokat kívánok!

A viszontlátásig…