A Nagy Monolit. Uluru, avagy (rém)álom a mesésen távoli semmi közepén. Ausztráliában.

Két éve ilyentájt bejártuk a tájegységet, párommal, kettesben. Három hétig. Bécs - Kuala Lumpur - Sydney - Alice Springs - Darwin - Cairns - Port Douglas - Sydney - Kuala Lumpur - Bécs. Nem kis út, de megérte. Nagy-korallzátony, Bondai Beach, Opera House, kenguru, kávégyár, narkós koalamaci, krokodilhegyek, cápák, teknősök, búvárkalandozás, Blue Mountain, aussie (bennszülöttek), Baktérítő, usw. És végül az Uluru. Álomszép rémálom.

Történt, hogy Sydney-beli fájnkodás után fölszálltunk a Quantas belföldi járatára, ami másfél óra múlva elkezdett ereszkedni. A sivatag közepére. Örömünkre kábé 200 méteres magasságban megláttunk egy földutat, és mihelyst földet ért a kerék kiderült, hogy beton is van arrafelé. Cselendzsdéj. Landolás a semmiben, azaz Alice Springs-ben („Who the fuck is Alice?”), otthontól 15.000 km-re.

A bérelt autónk (2 literes, jobbkormányos Ford) felvételét és üzembe helyezését még (Krokodil Dundee-t meghazudtolva) a 40 fokos hőségben is hősiesen tűrtük, aztán elindultunk az Uluru irányába. Útközben láttunk mindösszesen 30 járművet, feketére festett teheneket, kiégett autókat az útszélen, miközben végighaladtunk 3 településen. Település alatt itt azt kell érteni, hogy két bódé, ahol egyik helyen a kocsma van, a másik helyen pedig benzinkút. Megtankoltunk, tele, 60 litert. (Ennek később lesz jelentősége.)

Megérkeztünk a Kőhöz. (Hoztam is haza belőle! Élménybeszámoló pedig mindenkinek autodidakta módon, a kép alapján.) Indulunk vissza Alice-be, sötétedni kezdett, lassabban kellett menni, mert a fekete tehén besétálhat az útra.

Mit ad Isten (azaz Hogy, hogy nem, Elvtársak!) látom, hogy 80 km után elfogyott a benzin. Világít, ami ilyenkor világítani szokott. Ez bizony nem hiányzott. (Nem vagyok én üveges tót!) Ránk sötétedik, 180 km-re van az úti cél, térerő nuku (gondoltam is Hajós Andrásra), csúnya vége lehet. Nem volt más hátra, mint előre. Mentünk is. Aztán megérkeztünk egy tankoldához. Gyorsan telenyomtam, de gyanúsan kevés jutott.

Mondtam is anyjuknak, hogy ugorjék már be a börszdéj partira a kocsmába (az volt, ezt odafelé már láttuk kiírva), oszt kérdezze meg szakérti-e valaki az autó kínjait. A szülinapi buli hangulatától, az ott megjelent ötfős tömegtől megszabadulva megérkezett a kúthoz Hrisztosz, aki aszongya ékes magyarsággal, hogy „No problem, go on further, but not too faster…. A sör jó, de a pálinka jobb!” Anyja magyar, apja görög. Hrisztosz meg ottan nyomja a semmi közepén, sörrel a kezében, ünnepelve. Nyolc évvel előtte járt utoljára Magyarországon.

Amikor ezt elmesélte, még nem számoltam azzal, hogy mi valaha is visszatérünk. Őszintén megvallom, a tehetetlenség és a kiúttalanság addigra teljesen eluralkodott rajtunk. A mutató továbbra is kommunikálta, hogy nincs benzin, de már nem érdekelt bennünket. Mentünk. Három óra múlva megérkeztünk a szálláshelyre. Nem ütöttünk el senkit és semmit.

És teljesítettük az Uluru Rally-t. Hihetetlennek tűnt, hogy megcsináltuk. Így vált álommá a rémálom. Hrisztosz megoldotta. Másnapra kiderült, hogy a mutató mondta be az unalmast. Minden eshetőségre lecseréltük a kocsit: még 1300 km-nyi kocsikázás várt ránk Darwinig. Az ijedtséget kialudva, egy újonnan bérelt kocsival pedig elgombáztam egy kengurut... (De ez már egy új poszt témája kell, hogy legyen.)

A Nagy Monolit visszavár. A sör jó, de a pálinka jobb…

A viszontlátásig…