Egy klasszikus duett 1972-ből. Mina és Alberto Lupo házaspár énekelte a kezdetekben, általuk lett slágerré. Azóta sem áldozott le a csillaga. Valóban: impresszív, sok gondolatot és érzést megmozgat. Az örök harc egyik ékes bizonyítéka, jelképe. Folyton emlékeztet valamire, folyton eszünkbe juttat valakit az ellentétes nem képviselőinek sorából.

Lehetünk bár szentimentálisak vagy kőszívűek (lélektelenek), a dal mindegyőnkre ugyanúgy hat. Megállít és elgondolkodtat. Életünket (kapcsolati) hálóban éljük. Olykor éhes és szorgos pókként, máskor elesett és tehetetlen légyként kevergünk a nyálkás, mégis édes-keserű valóságban. Nem gondolkodunk arról, hogy miért, milyen céllal, meddig és mikor éri meg.

Feladtuk, bizony feladtuk magunkat erre a sorsra. Várjuk, hogy mi jöhet, csodálkozunk, ha tényleg eljön és rendre próbáljuk felfogni a miértet. A „miért éppen velem történik” érzése általában negatív érzelmeket implikál, azonban ezen érzelmek tetté, ne adj’ Isten tettlegességgé fajulása már nem a sajátunk. Mit van mit tenni ilyenkor. Menekülőre fordítjuk a dolgot, futunk, menekülünk vissza az úton.

Önmagunkhoz. Megértetjük, elmagyarázzuk és érvelünk önmagunknak. Azt, amiről tudjuk, hogy már szóba hozni sincs értelme. A magyarázatok ugyanis a legkisebb valóságot, igazságtartalmat is elfedik: innentől pedig gyanús és még gyanúsabb történések raktározódnak elménkben.

A baj azonban a főcímben kezdődik. Amikor mást is megtámadunk a magyarázatainkkal. Próbáljuk megértetni vele. Azt, amit magunk sem hittünk soha. És soha nem is hiszünk el, még azt sem, hogy a másik egy pillanatig is hisz nekünk. Egy kedves hölgy ismerősöm frappáns választ adott midőn megkérdezték, hogy meddig hiszi el a párja tódításait, meséit, Stanislaw Lem-i magasságokba emelkedő tudományos-fantasztikus történéseit. „Addig amíg ötletes és izgalmas meséket próbál elhitetni velem..”

Való igaz, teljesen felesleges, az igaz sokkal rövidebb és velősebb, mint a hazug. De ettől még a nagydumás imponálhat a hölgyeknek, bár Karinthy sohasem értette, hogy miért kell órákat végigdumálni az ötpercnyi koituszért. Megmaradt, mint hagyomány.

Volt idő, hogy megfigyeltem a párokat, és őszintén megvallom, hogy sajnáltam a nőket, hogy milyen sok, őket baromira nem érdeklő üres locsogást kell végighallgatniuk. Bólogatva, mosolyogva, várva, unatkozva, másra figyelve. Van mit megbosszulni a kiforrott kapcsolatban. Főleg abban az esetben, ha ők nem kerültek meghallgatásra a „szerelem hajnalán”.

Sokat fecsegtem arról, ami eszembe jutott röviden. Nem is várok megbocsátást. „Parole parole”

A viszontlátásig…