Kábé ennyi jut egy emberre per élet, ebből lehet alkotni, maradandót művelni. Nem saját kútfő: Einstein tudta volt elrebegni az utókornak eme bölcsességet. Nosza, tekintsük valósnak a kijelentést (premisszát), aztán vizsgáljuk meg mi potyog ki belőle.

Tudvalévő, hogy az emberek többsége gondolkodásra kárhoztatott és az uszkve 70 éves átlagéletében jut is eszébe pár gondolat. Míg állni látszik, a szekér meg halad. Ugyanígy elhalad mellettünk a gondolatok sokasága, maga után hagyva a „kit érdekel”, „hülyeség”, „ne álmodozz”, „annyira jó, hogy igaz sem lehet”, „inkább csináld a dolgod, mind gondolkodj rajta” mellékzöngéket.

És igen: megcsinálni, tenni érte márpedig kell, mert a mindennapi betevőnket nem adják ingyen. Az idea túlmutat a ráción (és a generáción), ettől fogva csakis álmodva érthetjük meg gondolatainkat, ötleteinket. Ehhez pedig idő kell. Látható, hogy mindjárt relatívvá vált az egész miskulancia, gyorsan pörög le homok a homokórában, mi pedig megyünk vissza a homokozóba, a porból-porba, a föld alá. De inkább csévéljük vissza a kazettát és kutassuk a másfelet.

Sokan és mind többen állítják, hogy a maradandót már harmincvalahány évesen leteszi az emberfia. Odaveti az asztalra, aztán kezdjen vele valamit valaki. Aki megérti, aki megérzi, aki örül neki. Itt ismét akadályba ütközünk. Ugyanis megérteni, megérezni és örülni csak bölcs ember képes, akárcsak alátolni a mecenatúrát. A legtöbb ember azonban nem bír ilyen tulajdonságokkal, mert anyagilag vagy érzelmileg disszonáns neki a fiatalban felismert „nagyság” és rádöbben léte több évtizedes hiábavalóságára.

Iriggyé és önzővé lesz ezáltal, a patrónus szemlélet kivész a lelkéből. Az asztalon lévő új és forradalmi elporosodik, akárcsak kitalálója. Szürkévé, átlagossá, avulttá és megkeseredetté válik. Mindkettőjük. Ezzel körbeértünk. A csiga megy haza. Farok, kígyó, rókafogtacsuka. Jogos a kérdés: és akkor mi marad... A műalkotás? Talán. A tudományos újdonság? Kötve hiszem. A tömegmanipuláció? Ritkán. A celebek? Még huszonkét percig. Valahol mégis azt érzem, hogy nem bennünk van a hiba.

Az emberi agy elérkezett a befogadóképességének határára. A XXI. század nóvuma, az  információk tömeges arcunkba kapása a kezdeti rajongás után fásulttá tesz mindenkit, zavarosban pecázóvá, a végén pedig lassan belefúlunk az infómocsárba. Az elkövetkező 10-15 év túlélési stratégiákra ösztönöz majd bennünket, csak most nem a mammutot kell jó helyen eltalálni, vagy ügyesen kerülgetni a pestis fertőzte helyeket, hanem jól kitanulni valamit.

Mégpedig azt, hogy mit engedünk be és mit tessékelünk ki. Ne legyenek illúzióink, sokan jőnek és kopogtatnak majd. Javaslom, hogy szereljük le a kapucsengőt, némítsuk el a mobilokat. És akkor ismét adunk pár lehetőséget annak, hogy jöjjön. Egy, másfél gondolat...

A viszontlátásig...