megkaptam a magamét, aszondták (legalább hárman), hogy szomorú lett a blog. Elgondolkodtam talán kicsit, de sebaj, azt is kell valamikor. Egyébként visszavágásként csak annyit, hogy nem vágok vissza, mert fölösleges és cinikussá tenne. Úgy engem, mint a Nyájas Olvasót.

Megjártam-keltem Pécset időközben, lévén a vizsgaidőszak kötelezettségeket ró rám. Teljesítettem is, de inkább a felkészülés jelentette a nagy arculcsapást. Valahol megértem, hogy miért kellett visszatérnem a városba, amely hirtelenjében elvesztett két kultúrembert.

Id. Zeller Gyulát, a közgazdaságtudomány doktorát, aki bölcsesség tekintetében is tudósnak számított, illetve Gallasz Józsefet, aki majdnem utolsó KISZ-esként is "fenegyerek" volt, kultúrmániás és nagyszájú. Már életkorban különböztek egymástól erősen (f(x): y=2*x), azonban volt ami összekösse őket: a humor és az erős extrovertáltság.

Felszínesen és mégis távolról figyelve ismertem őket, félek, hogy a szarkazmusom valamelyest belőlük is táplálkozik. Ez egyfajta pécsi ihlet, legalábbis onnan való. Ugyanis Pécs valóban a kultúra fővárosa, de nem mától lett az, hanem évtizedekkel ezelőttről cipeli ezt az igát. A várost az ott élők, szeretők és vidámkodók jellemzik, és valójában soha és semmikor nem foszható meg ezen erényétől.

Páva Zsolt vagy Szili Katalin? Hagyjuk már, a dolog nem erről szól, hanem az etalonná vált helyekről, az örökre ismerős és mosolygó arcokról, a felejthetetlen pécsi évekről. Mondják, hogy lelassult, fű se nő már, de valahol és valahogy mégis.

Tegnap éjjel - 30 évvel az első pécsi entrée-m után - megálltam a Dzsámi előtt és végignéztem a Széchenyi téren. Láttam a kollégiumablakot, ahol laktam, a lépcsőfokokat, ahol tandíj-ellen szónokoltam, a "lófarkát", ahol annyi-meg-annyi baráttal és barátnővel találkoztam és a Mecsek Cukrászdát, ahol "nemrég" még kettőötven volt egy gombóc fagyi. Istenuccse, feltöltődtem, megszállt a nyugalom.

Tudomásom van róla, hogy ez az állapot nem marad így és örülök neki, de marhára. Mert legyen bár cinikus, nihilista, egomán időnként az ember, a gondolat és a kifejezése emögött áll, egyben elviselhetővé teszi a zord és kattogó rutin keddet-szerdát-csütörtököt. Az emlékek nem savanyodnak be, bármennyire is volna ez helyénvaló.

Nyugodjatok békében!... bár tudom, hogy ami Tőletek legtávolabb állt világéletetekben az éppen a nyugalom...

A viszontlátásig...